A Lumiére fivérek, amikor megtartották az első mozgóképes bemutatójukat 1895. december 28-án Párizsban, a Capucinusok bulvárján, ámulatba ejtették a közönséget a feléjük rohanó vonat, a nevetést kiváltó „megöntözött öntöző” pillanatainak megjelenítésével. Ma már ezek lettek a mozgókép csodájának emblematikus képei. A Lumiére fivérek az ember világhoz való viszonyát megjelenítő új eszközzel mind a művészi, mind a kommunikációs lehetőségek új minőségét teremtették meg.

Magyarország kultúrája elsősorban verbális hagyományokra épült, aminek társadalom- és politikatörténeti okai voltak. Ezzel magyarázható, hogy a kulturális köztudatban a művészetek közül az irodalomnak volt elsődleges szerepe még a képzőművészethez és a zenéhez képest is. Ezért is meglepő, hogy a Lumiére testvérek párizsi vetítését alig fél évvel később, 1896. május 10-én követte a budapesti Royal nagyszállóban ennek az új találmánynak a bemutatása. Ekkor még elsősorban a népszórakoztatás új eszközének tátották a mozgóképet, ami először a kávéházakban, majd a sátormozikban kapott helyet, és csak az 1910-es évek után jelentek meg az első mozgófényképszínházak. A vetítési helyek megjelenését gyorsan követte az első filmgyártó stúdiók megalakulása, és a mozgóképet egyre lelkesebben méltatták.

A magyar játékfilm irodalmi ihletettsége már a kezdetektől fogva megjelent, amikor a forgatókönyvek például Heltai Jenő, Herczeg Ferenc, Molnár Ferenc műveiből készültek. Az irodalom és a film kapcsolata nemcsak a némafilmek, hanem a hangosfilm történetének különböző korszakaiban egyaránt jelen van. A magyar klasszikus széppróza íróinak regényeiből (Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső) filmes adaptációk születtek. A rendezők nemcsak az adaptációk esetében, hanem a játékfilmek jelentős részében – a maguk autonóm módján – később is az irodalomhoz fordultak. A teljesség igénye nélkül csak néhány filmcímet sorolunk fel: Szindbád, Oldás és kötés, Hideg napok, Húsz óra, Mephisto, A részleg, Sátántangó. [...]

A játékfilm többféle szerepet tölt be, ennek megfelelően különféle filmtípusok, műfajok alakultak ki. A könnyed szórakoztató történet, a burleszk, a vígjáték, a melodráma, a thriller, a kalandfilm, később a horror és a sci-fi egyaránt sikeres játékfilmműfajok. Ebből a sokféle funkcióból és filmtípusból a két világháború közötti játékfilm jellemzője elsősorban a szórakoztatás volt. Ezek a filmek alapvetően színész- és nem rendezőközpontúak voltak. A nézőket feltehetően Jávor Pál, Karády Katalin, Kabos Gyula, Muráti Lili, Páger Antal, Fedák Sári, Gombaszögi Ella, Csortos Gyula neve vonzotta a mozik jegypénztárához. Kabos és Csortos dialógusának egy-egy eleme a Hyppolit, a lakáj című filmből például szállóige lett. Az említett színészek egy-egy jellegzetes karakter megtestesítői, akik képesek hitelesíteni a ma már sokszor inkább megmosolyogni való melodrámát is. Felejthetetlen a rejtélyt és végzetet hordozó Karády hangja és tekintete, az ellenállhatatlan férfierőt sugárzó Jávor, és Kabos, akinek egész lénye és játéka a kisember kiszolgáltatottságát és túlélésért folytatott harcát jelenítette meg. [...]

1941-ben Szőts István Emberek a havason című filmjével szakított a csupán szórakoztatáson alapuló film hagyományával, és az egyetemes filmtörténet példája nyomán meg kívánta teremteni az esztétikailag értékes magyar filmet. De a hagyományokkal nehéz szakítani, és az 1945 után újra meginduló filmgyártás csak az ötvenes évek közepétől, a sematizmus korszaka után vált képessé a magyar film megújítására új témákkal, új ábrázolásmódokkal. Máriássy Félix és Fábri Zoltán filmjei hozták ezt a változást, és ahogy 1941-ben Szőts István Velencében, úgy 1955-ben Fábri Zoltán Cannes-ban, a Körhintával keltette fel a nemzetközi érdeklődést a magyar film iránt.

Bár a szórakoztatás szándékának hagyománya is tovább élt, a neorealizmus, majd az új hullám hatása a sajátos közép-európai történetekben a magyar filmben is új minőséget teremtett. Míg a harmincas, negyvenes évek játékfilmjeit a színészegyéniségek tették emlékezetessé, addig a hatvanas években a rendezőközpontú filmek a szerzői film eszméjével voltak összefüggésben.

Az ezt követő évtizedekben a szerzői film mint filmtípus kizárólagossága megszűnt. Az ötvenes évek második felétől a film nemcsak az alkotók szándéka szerint, de a közönség számára is művészi értéket kezdett hordozni, és ettől kezdve az irodalom, a képzőművészet és a zene mellett a film is a nemzeti kultúra részévé vált. [...]

A heti mozihíradók 1924-től a hetvenes évekig készültek, majd ezt követően magazin formában jelentek meg 1992-ig, megszűnésükig. A heti híradók és a különböző tematikájú összeállítások (párt-, sport-, világhíradók) az elmúlt század vizuális emlékezete, lenyomatai. Az 1910-es évektől a korai dokumentumfilmek még inkább csupán képes lenyomatai voltak egy-egy történelmi, társadalmi eseménynek, és csak később készültek megszerkesztett dokumentumfilmek. A legjobbak szociografikus igénnyel mutatták be a két világháború közötti társadalmi jelenségeket, a nyomort. 1945 után a dokumentumfilmek tematikája egyre gazdagabbá, szerteágazóbbá vált. [...]

A magyar filmtörténet képeskönyve műfajából következően nem vállalkozhatott a magyar filmtörténet teljességének a bemutatására. A kötet vizuális és verbális módon a kezdetektől napjainkig áttekintést ad a magyar filmről. Reméljük, olvasóink kedvet kapnak, hogy még jobban megismerjék és megszeressék filmjeinket, nézzék a régieket a televízióban, az újakat a moziban.