A mrozeki abszurd, groteszk és szürreális hang, melyet jól ismerhetünk írásaiból, önmaga újrateremtése közben, most természetesen, félreérthetetlenül, tisztán cseng. Az egyszerű, világos mondatok, érezzük, gyógyító szolgálatot tettek az írónak. Mintha az írás-megértés-emlékezés fejlődésének és erősödésének ívét látnánk: egyre erősebbek lesznek a szavak, gazdagabbak a gondolatok, és zengőbbek a történetek.
A gyerekkor az első állomás, amelyben elmeséli, milyen körülmények között élt szüleivel, bátyjával (aki ekkoriban halt meg) és húgával. Az őket körülvevő embereket metsző pontossággal rajzolja meg. A fűrészmalom látványát olyan pontosan ábrázolja, hogy az olvasó szinte érzi a forgácsillatot. Majd következik a háború elviselhetetlen nyomorúsága, a lengyel emberek élet-halál küzdelme. Az 50-es éveket idézve híres művészek, írók világát mutatja be: az egyes írók karikaturisztikus leírását adja, olykor anekdotázik, máskor élesen bírál vagy szelíden filozofál.
Visszaemlékezéseiben nemcsak a külvilágot körvonalazza precízen és mikroszkopikus pontossággal, hanem a családi kapcsolatokba, küzdelmekbe is magával hívja az olvasót. Magánszférájában azonban időnként becsukja előttünk az ajtót: „olvasóim ne keressék ebben a könyvben, hogyan nyertem beavatást a szerelembe, és mi történt azután, mert erről hallgatok”. A legbelsőbb intimitásba azonban egyszer mégis beavat bennünket, megszegve így az intimitás-nem bevonás-egyezményét, mely ismét csak arra utal, hogy az újrateremtés folyamatában nehéz nem elmondani egyes történeteket. Az eltitkolt (el-nem-titkolt) szerelmeken túl azonban önmagáról úgy ír, mintha röntgennel világítaná át magát. Az életének minden egyes szakaszáról, fordulópontjáról – „ami csak egy bizonyos ideig halad egyenes pályán (...) idővel kissé görbül, majd végül bezárul” –, átfogóan, leplezetlenül vall: az alkoholizmusról, a vegytiszta gyűlöletről, a kettős morálról, melybe a lengyel társadalom kényszerítette, s így tárja fel a különbséget szülőhazája és a Nyugat között: hogy hogyan érezte magát harminchárom éves külföldi tartózkodása idején, ahol „azt gondoltam, amit éreztem, és azt éreztem, amit gondoltam”. Vall az apjával való nehéz kapcsolatról, anyja korai haláláról, a hiányától érzett végtelen magányról. Pályájának útját is elemzőén, analitikusan körvonalazza: hogyan kezdett el írni egy hideg, koszos padláson, nagykabátba burkolózva.
Az író, ahogy elért életének egy-egy változó szakaszához (hírnév, karrier, a külföldi utazások), úgy kapott újabb és újabb jelzőt a neve mellé: hívták „oroszlánkölyök”-nek, mikor felfedezte a művészvilágot; kezdő publicistaként „dekadens”-nek; drámái miatt „szatíra-szerző”-nek; párizsi első útján „kétségbeesett oroszlán”-nak. Fejlődés-, teremtéstörténetében visszatérően jelentek meg olyan, transzcendens jelzések, melyek a visszaemlékezése során jósló értékekké nőttek. Ilyen profetikus jelenségnek számít a kamaszkorban átélt iskolai esemény, vagy a májusi hónap szerencsétlensége (amely miatt az író úgy érzi, halála is májusban fog bekövetkezni), valamint az álom, melyben megálmodta újjászületésének nevét: Baltazár.
Visszaemlékezve a megálmodott névre, az afázia bekövetkeztével világosodik meg számára, hogy a Baltazár nevet kell felvennie. Azt a nevet, melynek jelentése – a könyv előszavának írója, Antoni Libera szerint – a bibliai mene, tekel, ufarisz szavakból áll: „Mene, azaz számba vette Isten a te országlásodat, és véget vet annak. Tekel, azaz megmérettettél a mérlegen, és híjával találtattál. Peresz, azaz elosztatott a te országod és adatott a médeknek és persáknak.”
S bár a sors egy időre elvette Slawomir Mrozek emlékeit, Baltazár önélet-újraírásával megosztja velünk gyógyuló emlékezetét, mellyel átörökíti bölcsességét.