A Noran Kiadó idei könyvhétre jelentette meg Gion Nándor életműsorozatának újabb kötetét. A Börtönről álmodom mostanában című könyv, akárcsak az életműsorozat első darabja, a Latroknak is játszott, úgyszintén négy regényt tartalmaz. Azok számára, akik a kisebbségi magyar léthelyzet magától értetődő megnyilvánulási formájának a provincializmust és a keserű panaszáradatot tekintik az irodalomban, korántsem egyedüli, de meggyőző ellenpélda lehet Gion Nándor életműve, amely a Vajdaságban élő magyarság huszadik századi történelmének szinte minden részletét magába olvasztotta, ugyanakkor vitathatatlan esztétikai színvonala elutasítja a provincializmus mindennemű vádját, hangütése semmit se vállal a kisebbségi irodalmakkal szemben feltételezett/elvárt siránkozó, önsajnáltató, másokat okoló megszólalásból.

Midőn a Symposion, majd Új Symposion köré csoportosult írótársai tájékozódásukban és szövegalkotásukban a ma némi jelentésszűkítéssel, ennélfogva félreérthetően jugoszlavizmusként emlegetett nemzetköziség, a nemzet fölé emelt internacionalizmus felé fordultak, Gion Nándor megmaradt a maga ifjúkori, nemzeti karakterű élményvilágánál. Első regénye, a Kétéltűek a barlangban (1968) az Új Symposion folyóirat műhelyében készült, bevallottan engedményeket téve a szerkesztőknek a modern kifejezőeszközök iránti elvárásai előtt. Ugyanakkor a műben megfogalmazott nemzedéki életszegmentumokon átsütnek egyéb, nem csupán az adott generációhoz kötődő, a későbbi művekben egyre nagyobb teret nyerő problémák, diszkréten képbe kerülnek az 1948-49-es jugoszláviai kirakatperek, a kényszermunkára hurcoltak ártatlan szenvedései, megjelenik a szovjet gyakorlat elutasítása, ami a következő, Testvérem, Joáb című regényben a csehszlovákiai 1968-ban aktualizálódik. A kisregény Gion Nándort eleve teljes írói eszköztárának vértezetében mutatta fel. Egyben ez a regény tanúsítja, hogy szerzőjében az öncélú modernkedéssel szemben tudatosodott a kisebbségi magyar sors megjelenítésének feladatvállalása, amit a következő regényétől fogva programszerűen művelt.

Gion Nándor második regényének elbeszélő hőse, a Tesvérem, Joáb (1969) Tamása, nem különösebben aggályos az erkölcsi kérdések tekintetében. Korrumpálódik, visszalopja ismerősének eltulajdonított pénzét, de minden lelkifurdalás nélkül, pontosabban zsarolással megtartja az összeg egyharmadát, devizaüzérkedésben közvetít, és sorsára hagyja a lányt, aki őt nagyon szereti, és tőle reméli gyógyulását. A regény kezdetén megjelenő szimpatikus elbeszélő a történet végére erkölcstelen figurává aljasul, leromlástörténete során pedig csak annyi történik, hogy a csatorna menti kisváros vezetéséhez idomulva maga is egérutakat épít arra az esetre, ha valami rosszra fordulna, vagyis, ha a prágai tavasz nyomán a Varsói Szerződés öt tagországa katonai intervenciót kezdene Jugoszlávia ellen, ami során kétségkívül háború törne ki.

A Testvérem, Joáb és a Börtönről álmodom mostanában megjelenése között eltelt huszonegy év, és tízkötetnyi regény, ifjúsági regény és elbeszélés megírása magyarázhatja a két mű szemléletbeli és megformálási elkülönböződését. Az utóbbi, igencsak cselekményes, fordulatos műben a korábbi regényben tapasztalt megmételyeződés ellentéte játszódik le, az agyafúrtnak tűnő, de valójában naiv első személyű elbeszélő egy rosszul elsült tréfa során bajba keveredik, amiért bűnhődnie kellene, ám szokatlanul könnyen kihúzza magát a megérdemelt és némi képmutatással vágyottnak mondott szenvedés alól, végül választhat a gazdag, de bűnös, illetve a szegény, de erkölcsös életvitel között, s az utóbbit választja. Döntése szöges ellentéte a Testvérem, Joáb hőse sorsvállalásának, és a megjelenített regényvilág szempontjából ez rossz döntés. Az elbeszélő ugyanis a regény kezdetén azt követően került bajba, hogy börtönről álmodott, és a történet végén, midőn rendeződni látszik a sorsa, újra megjelennek a baljós álmai. Gion két idősíkból merítve hozta létre regénye téridejét. Az elbeszélés hőseként visszafiatalodott egyetemistaéveibe, a regény helyszíne itt már nem a gyermekkor Szenttamása, hanem felismerhetően Újvidék, illetve a mitrovicai börtön és egy meg nem nevezett adriai falu. Csakhogy ennek a kornak a Jugoszláviáját nem mindenki érezte börtönnek, különösen annak a Symposion-nemzedéknek a tagjai nem, akikkel Gion is együtt indult írói pályáján. A nyolcvanas évek végén, Slobodan Milosevic hatalomra jutásával, a joghurtforradalommal, amely során a magát szocialistának nevező hatalom vezérkara Koszovóról utaztatott fölhergelt szerbeket a vajdasági városokba, hogy ott tömeggyűléseken követeljék a „bürokratikus” és „autonomista” (a tartomány önrendelkezési joga mellett kiálló) vezetés megdöntését, megfosztotta mindkét tartományt (Vajdaságot és Koszovót) alkotmányos autonómiájától, kifosztotta és nyomorba döntötte az országot, háborúkat gerjesztett, és mindet elveszítette. Akkoriban sokan álmodtak börtönről.

A negyedik regény, az Izsakhár (1994) története is erőteljesen jeleníti meg megírásának idejét. A szorongás, a fenyegetettség és a félelem által meghatározott alaphangulatot már az első oldalakon nyomatékosítja a szerző. Hőse, M. H. J. nyugtázza az intő jeleket, majd a háború tényét is, de látszólag mindenhez alkalmazkodik, alkatával ellenes önvédelemre rendelkezik be, igyekszik túlélni, bármi áron.

Gion Nándor „dúsított realizmusában” a pontosság mellett egyik legfontosabb szövegalkotó eljárás a túlzás. Az ilyen, „dicsekvésnek” számító hangsúlyeltolódásokat Gion mindig leleplezi, az olvasó előtt világossá teszi, hogy hőse éppen lódít, és ezekkel a leleplezésekkel a sajátos gioni hős mindenkori jellemgyengeségét hangsúlyozza. A négy Gion-regény valóságábrázolási tétje szokatlanul nagy, szerzőjük nem várt az epikai távolság kialakulására, hanem a társadalmi-történelmi események melegében írta művét, amikor még nem lehet tudni, hogyan és mivé alakul majd az eseménysor. így bármennyi valóságeffektus is zsúfolódik bennük egymás mellé, az olvasónak mindig tudnia kell, hogy íróilag teremtett világról olvas, amelynek reáliái, bármennyire élesek és nem egy esetben alaposan túlszínezettek, a valóságban kopottak és kicsik, mint hősei, akik csak képzeletükben lehetnek valódi „hősök”.