Életrajzi munkák nagy hibája szokott lenni, hogy a mégoly jól és alaposan megírt biográfia szerzője semmi többet nem tesz, mint a tárgyának két döntő életéve közötti hosszú vonal részletezését. Nem nyúlnánk Devescovi Balázs Eötvös-biográfiája után, ha ő is ezt tette volna.

Éppen ellenkezőleg: az ELTÉ-n irodalomtörténetet oktató, Eötvös-szövegeket gondozó és Kármán-kutató szerző szilárd nézeteket közvetít Eötvös elfelejtettségét illetően, hiszen fordulatos, szakmailag és stilisztikailag is kiváló könyvét azért is készítette, hogy Eötvös felszínre bukkanását kicsit megsegítse. Erre – úgy hisszük – valóban nagy szükség is van, hiszen a reformkor egyik legszellemesebb és legtájékozottabb alakjáról van szó, ráadásul Eötvös József politikai öröksége és ezt hordozó számtalan dolgozata alkalmas is arra, hogy a politikai bölcselet és az államelmélet magyarországi tiszta forrásai után kutató értelmiség rátaláljon.

Az Eötvös-irodalom újabb és bizonyára majd sokat forgatott kötetének sok szerző szövege között kell megtalálnia méltó helyét, amely nem könnyű feladat. A dualizmus idején Voinovich Géza és Ferenczi Zoltán, a két világháború között Lukinich Imre foglalkozott a centralista politikussal, majd az elmúlt évtizedekben többen is dolgoztak az Eötvös-recepció kibővítésén és elmélyítésén: Sőtér István és Fenyő István, Schlett István, Oltványi Ambrus és Weber Antal, Bényei Miklós és Veliky János, majd Gángó Gábor és Bődy Pál. Eötvöst halála után olyan kiválóságok méltatták, mint az irodalomtörténész Toldy Ferenc és Gyulai Pál, a szabadelvű Beksics Gusztáv és a konzervatív Concha Győző. Barátai – Szalay László, Lónyai Menyhért, Trefort Ágoston – mellett egy sor magyar értelmiségire hatott, hogy csak a nevesebbeket hozzuk elő: Németh Lászlóra és őt követően Szekfű Gyulára, a Nyugat esszéistájára, Halász Gáborra, majd a ’80-as években Csengey Dénesre. Ám Devescovi könyvét nem féltjük, biztosan maradandó lesz az Eötvös-irodalomban, hiszen, mint már utaltunk rá, nem csak puszta életrajzot ad – jegyezzük gyorsan meg: az is elkel az újabb Eötvös-recepcióhoz! –, hanem számos legendával számol le, és több, eddig nem (eléggé) méltatott pontra mutat rá, valamint megfogalmazza azt az igényt, hogy Eötvös beállítása a magyar szellemi életbe és intellektuális vérkeringésbe régi-régi adósságunk. A szerző többször, néha keserűen, utal is rá, hogy Eötvös politikai iratai és szépirodalmi munkái között az a hasonlóság, hogy egyiket sem olvassák...

Devescovi összefoglaló életrajzának külön érdeme, hogy egy ilyen sokrétű személyiség árnyalt bemutatásakor nem csak annak politikai és elméleti munkásságát vázolja fel, hanem emellett párhuzamosan futtatja a szépírói életmű tárgyalását. Ennek köszönhetően Eötvös minden politikai iratáról, kötetéről éppúgy értesülést szerzünk, mint A karthauzi, A falu jegyzője vagy a kevésbé sikerült A nővérek cselekményéről és eszmei jelentésükről.

A kötet sok minden mellett legfontosabb teljesítménye, hogy tisztázza a felhalmozott és átvétellel szaporodó legendákat, mendemondákat. Így derül fény a vitatott hevességű ifjúkorra, az apa és a fiú politikai nézetei közötti nem kis különbség kompenzációjára, a barátokkal és kortársakkal való viszony jelentőségére, majd Eötvös 1848-as emigrációjának tenyéré, a dualizmus előtti évtizedes visszavonultságára s végül kultuszminiszterségére.

Eötvös, mint a centralista ellenzék vezetője – olyanokkal együtt, mint Kemény, Trefort, Szalay, Csengery Antal, Lukács Móric vagy Madách – a reformkorban alkotmányos monarchiát és erős, központi, felelős kormányt óhajtott (erről szól Reform című munkája). Egy ideig a liberális ellenzékkel haladt, a Széchenyi-Kossuth vitában (1841) is utóbbit látszott erősíteni, ám 1848-as vallás és közoktatásügyi tárcájának feladatát egyre nehezebben tudta ellátni a forradalomba való sodródás miatt. Így hagyta el Magyarországot, amikor Széchenyi, Deák, Wesselényi Miklós és vele együtt Trefort is ugyanezt tette. Eötvös az 1850-es évek elején hozta létre aligha túlbecsülhető háromkötetes művét (A XIX. uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra), amely nem csak a korábbiakhoz képesti konzervatív fordulatát dokumentálja, hanem egy kiváló elme irigylésre méltó működését is. A kiegyezés előkészítése során Eötvös csupán egy nem túl életképes lapot szerkesztett (Politikai Hetilap), de az 1867-es Andrássy-kabinetben mégis újra kultuszminiszterként szerepelt, így ő volt az egyetlen, aki az 1848-as ministeriumban is dolgozott már. Minisztersége alatt a népiskolai, a zsidókat emancipáló és a kisebbségi kérdést humánusan megoldani hivatott törvényt dolgozta ki. Az idős korában egyre pesszimistább Eötvös egy nagyon bölcs és élvezetes aforizma-gyűjteményt (Gondolatok) hagyott ránk, mielőtt 1871-ben meghalt.

A legújabb Eötvös-biográfia szerzője rengeteg forrást használt és idéz kötetében: visszaemlékezéseket (Pulszkyét, Falk Miksáét), az elsődleges források sokaságát (Eötvös naplóit, leveleit, munkáit), és ezt természetesen rendre összeveti a szakirodalom megállapításaival. A magyar reformkor egyik legnagyobb és valóban érthetetlenül kevéssé emlegetett alakját feldolgozó munka remélhetőleg az első, figyelmeztető lépés lehet afelé, ahol az elfelejtett Eötvöst újra felfedezzük magunknak.