Könyvajánló
Konzert für Violoncello, Streicher und Basso continuo, a-moll: Wq 170
Bach, C.Ph.E.
A klasszikus mesterekre, sok minden egyéb mellett, az anyagszerű komponálás is jellemző; elődeik azonban nem sokat törődtek a hangzó matériával, könnyű kézzel írtak át műveket egyik hangszerről a másikra, vagy éppenséggel alternatív megszólaltatásra szánták azokat, mint Ph. E. Bach tette 1750 táján írt koncertjével és ezenkívül még további két művével. Nyilvánvaló, hogy a komponálás során ő maga sem képzelt el meghatározott instrumentumot, karakterisztikus hangszínt, így volt lehetséges, hogy zenéje három olyan merőben különböző szólóhangszerre alkalmazható, mint a mélyvonós gordonka, a magas fafúvós fuvola és a billentyűs csembaló! Wilhelm Altmann, a darab Eulenburg-féle kiadásának gondozója úgy vélekedik, hogy Bach gordonkára szánta ezt a kompozícióját, mivel ez idő tájt gamba-szonátákat is írt. E feltevését az a körülmény támasztja alá, hogy a darab eredeti kézirata valóban gordonkaszólót jelez; egy későbbi verzióban ugyan fuvolaszóló szerepel, ennek eredeti kézirata azonban mindmáig nem került elő.
Az első tétel lendületes indítása, hármashangzat-tematikája az olasz versenyművek — elsősorban Vivaldi — hatására utal. A szólók megoldása természetesen az egyes hangszerek technikai és hangzásbeli sajátosságainak figyelembevételével módosul. A lassú tételen a pontozott ritmus uralkodik; a finálé érdekesen tagolt, változatosan ritmizált témája a motivikus kidolgozásmódra ad a zeneszerzőnek megannyi hatásos lehetőséget.