Az epoxigyantába ágyazott manipulált digitális fényképek konstrukcióit dobozokba építette be. Ezeket hátulról megvilágítva helyezte a falra egymás után. Első pillantásra fénylő és színes motívumok kavalkádját érzékeljük; azonban ha elmélyülünk, észrevesszük a visszatérő elemeket, mint például az olajkút. Továbbsétálva a "kapszulák" előtt, ahogy a művész nevezi a dobozokba merevített képeket, rádöbbenünk, hogy letisztulnak a gondolatok: a kiállítás végén már az újrahasznosítási folyamatot éljenző alkotások láthatók, különös figyelemmel a papír- és autógumi-hulladékra. Van remény, a szennyezési folyamat megállítható; természetesen az újrahasznosítás mint eszköz jelenik meg a művész kezében, egy a lehetséges megoldások közül.
Visszaemlékezik, hogy Magyarországon a hatvanas években távoli, csaknem megközelíthetetlen helyeken gyárakat telepítettek nem is feltétlenül a gazgaságosság okán; ezek ma kísértetként, "rozsdás testként" jelennek meg a tájban. Azonban Csikós-Nagy látomása nem korlátozódik Közép-Európára. Felkínált alkotásai univerzálisak; az univerzális termelés ígérete az univerzális szennyezés problémájává vált.