Valahol a tizenhatodik életév körül jön el az a pillanat, amikortól hosszabb-rövidebb időre mindenki megtapasztalhatja, hogy a titkos tanok, az élet minden nyűgét egy csapásra megoldó mantrák, csakrák és légzőgyakorlatok, no meg az alkoholnál is felszabadítóbb gyógynövényfőzetek, és korántsem mellesleg a testi szerelem felfedezése milyen hirtelen tágítja ki a horizontot, milyen élesen mutatja meg a világ mélyebb összefüggéseit és az élet nagyobb távlatait.

Más kérdés, hogy kit hogyan térít észhez aztán sors, miféle kötelességek vagy épp pofonok kényszerítik rá előbb vagy utóbb a józanabb, kiszámíthatóbb, tervszerűbb életvezetésre. Nevezzük ezt a folyamatot az egyszerűség kedvéért felnőtté válásnak.

Grecsó Krisztián ötödik könyve, egyben második regénye egy végzett, tehát már a húszas évei közepén járó jogászfiút kísér végig ezen a nála igen rövidre szabott, alig négy hónapos úton. A szeptemberi munkába állásakor még zöldfülű, félénk, tesze-tosza srácból ez alatt a rövid idő alatt egy bátor, önmagáért kiálló, a hétköznapok finomságait jól ismerő és azokat élvezni is tudó fiatalember lesz, aki képes hosszú távú, felelősségteljes döntéseket is hozni. Hogy ez mennyire jó neki, az a regényben szerencséjére nyitott kérdés marad, de hogy az élete mindezeknek köszönhetően új minőséget kap, az kétségtelen. De mi történik voltaképp a nevében is a múlt század első felének polgári regényeit idéző dr. Voigt József ügyvédbojtárral az amúgy napjainkban játszódó regényben?

A történet maga egy csalódással kezdődik: a fiú szeretett volna az egyetemi városban, Szegeden maradni, de álláslehetőségek hiányában a szűkösnek és unalmasnak ábrázolt Tótvárosba, azaz Békéscsabára kerül, ahol a regény talán legjobban megrajzolt figurája, a nagybátyja veszi pártfogásába. Ez a bizonyos ötvenes nagybácsi, Szarka Lajos egy ugyancsak frusztrált alak, aki sportolóként az olimpiáról álmodott, de egy rosszkor jött sérülés és a párttal való szakítás után máris egy vidéki gimnázium tornatanáraként látta magát viszont. És bár ebben a szerepében sikeres, hiszen a tanítványai szeretik, a nők pedig egyenesen imádják, igazán csak a titkos, a drog körül szerveződő összejövetelek gurujaként érzi jól magát. Voltaképp az ördöggel cimborál, de Grecsó ezt a metaforát kissé eltúlozza, amikor az ördögöt valóságosan is megjeleníti szereplői előtt – igaz, ők is csak az extrém, a drogtól, a félelemtől vagy a fáradságtól torzult tudatállapotokban látják és hallják a gonoszt. Tehát a valóság és a képzelgés határai az olvasó számára is bizonytalanok, ami jó. Kevésbé jó, hogy mindeközben a világirodalom nagy ördögregényeit is megidézi szerző, a Doktor Faustustól a Karamazov testvérekig és az Ördögökig, de az azokban lévő ideológiai-filozófiai feszültséget a Tánciskola meg sem tudja közelíteni. Sőt, a regénynek ez a szála inkább csak terheli a szöveget, nehézkessé teszi a történetet, az olyan apróságokkal pedig, hogy Szarka Lajos kutyáját – Devilnek hívják, még didakszist is ráhúznak. De hát a kísértések az ördög nélkül, pláne az ördöggel kötött szerződés tétjei nélkül is nagyok, kár volt tehát ezt beleerőltetni a szövegbe.

Annál is inkább kár volt, mert így kevesebb tér jutott azoknak a szövegrészeknek, melyekben Grecsó Krisztián igazán jó. Mégpedig a szituációteremtésnek, a jelenetezésnek, a jellemábrázolásnak, az anekdotázásnak. Mesteri, ahogy a vasárnapi ebéd díszleteit, a háziasszony mozdulatait, az ebéd közbeni fecsegést leírja, remek, ahogy a kényszervállalkozóként strucctenyésztésbe fogó apa lehetetlen helyzetét ábrázolja, illetve a apa halálával végződő ostoba balesetet elmeséli, ahogy igazán felszabadultak, mégis mértékletesek az erotikus jelenetek is, melyek a test ugyancsak izgalmas felfedezésének történetét szövik bele a regénybe. Grecsó kiválóan ismeri a vidéki kisvárosok fojtott légkörét, a pletykák és az intrikák természetét, a sógorságok és a mutyizások mindenhová elérő hatalmát. Ismeri a hetedik érzék és a harmadik szem ígéretével előálló tanok vonzerejét, varázsát és veszélyeit. De sokat tud a férfi és a nő kapcsolatáról is, a vágyról, illetve a megaláztatásokról, az elvágyódásról és az idegenségről és mindezt jó érzékkel, kellően színesen és olvasmányosan írja meg.

Az érzékenység és a technikai felkészültség azonban kevés egy igazán jó regényhez. A részleteiben kiváló szöveg nem áll össze egységes művé, valami innen is, onnan is hiányzik, avagy ebből is, abból is sok van. Mintha nem lennének igazi tétek sem: az ördög csak amolyan vidéki, kis hatókörű ördög, a nagybácsi valójában egy kispályás, másoknak is sokat ártó figura, a szerelmek pedig nem hordoznak igazán komoly dilemmákat. Talán épp ezért hoz zavarba a regény befejezése. Látszólag happy end a zárás, hiszen Jocó felismeri, hogy nagybátya példája nem hozhat megoldást, az általa terjesztett áltanok pedig pusztítóak, hogy aztán keserűségében, illúzióvesztetten egy – egyébként nagyon jól megjelenített, a helyzetét pontosan látó – mozgássérült lány mellett kössön ki. Azaz miközben azt hihetjük, hogy lám-lám, mégiscsak van igaz szerelem, nem a testek, hanem a lelkek találkozása hoz boldogságot – ami, valljuk be, olcsó, lektűrös tanulsága lenne a könyvek –, szépen sokasodnak a kérdőjelek. Inkább úgy tűnik, minden mindegy, semminek sincs következménye, bármire lehet igent vagy nemet mondani. Kár, hogy ez a probléma sincs elég pontosan kidolgozva.

Egyszóval: Grecsó Krisztián írt már ennél mélyebb és jobb könyvet. És még fog is.