Kedvenc könyvem? Sajnos attól tartok, hogy egy ilyen egyszerű – egyszerűnek tűnő – kérdésre sem tudok válaszolni. Nincs kedvenc könyvem. Nincs egyetlen kedvenc könyvem, kétszáz már talán lenne. Falun nőttem fel, ahol a hosszú téli estéken társasjátékoztunk és olvastunk. Édesapám gazdag könyvtárának köszönhetően hamar végigolvastam a mesék, a pöttyös- az indián könyvek és az összes Verne után a teljes Mikszáthot, Jókait, a francia és az orosz klasszikusokat. Aztán szegedi bölcsész lettem, s ettől kezdve végképp napi fogyasztási cikk lett a könyv: a kötelező, az ajánlott, meg amire csak úgy kíváncsi voltam. Diákjaim körében kering rólam egy anekdota: hétvégén utaztam a villamoson, és hirtelen eszembe jutott, milyen lehet az albán nyelv igerendszere, leszálltam, mert egy ekkora probléma nem tűrt halasztást, kikértem az egyetemi könyvtárból pár régi könyvet, megnéztem, ami érdekelt, majd immár megnyugodva hazamentem.

Nem emlékszem a konkrét esetre, de épp azért, mert ilyesmi olyan sokszor fordult elő, egész biztosan így is történt. (Mondjuk, nem is értem, miért kell ezen csodálkozni, hát nem ez a NORMÁLIS?)

Kedvenceim? És miért épp azok? Az itthoniak közül azért nehéz válaszolni, mert a sok kötet, amely megért pár költözést, elválaszthatatlanul kötődik egy-egy eseményhez, személyhez. Olyan könyveim is vannak, amelyek vagy, mert idegen nyelvűek, vagy, mert helyi kiadványok, nehezen hozzáférhetők, nem valószínű, hogy Pécsett több példány akadna belőlük. Olyan kedvenc könyveim is vannak, ahol a szerzőjükhöz fűz valamilyen személyes kapcsolat: családtagok, barátok, kollégák, tanítványok munkái. Sok kedvenc könyvem található a pécsi Központi Könyvtárban is. Van olyan régi kiadvány, amelyért húsz éve, évente egyszer elzarándokolok. Amíg volt katalóguscédula, sokszor láttam, hogy azon csak az én nevem szerepel. Gondolatban „örökbe is fogadtam” őket.

A könyvespolcomon külön polcon állnak azok a könyvek, amelyeket el kell olvasni, vagy legalább belelapozni. Esetleg újraolvasni. Ezek közül emelem le Illyés Gyula Hunok Párisban című könyvét. A szerző születésének századik évfordulóját tavaly ünnepeltük. (November 2.-án született, közel az újabb születésnapi emlékezés...) Ez a könyve nem tartozik a legismertebb alkotásai közé. Én évtizedekkel ezelőtt olvastam el, aztán-többször bele-bele néztem.

Azért szeretem, mert amellett, hogy igazi regény, életrajz, egy olyan helyszínt és korszakot mutat be – a húszas évek Párizsát – amely a XX. századi európai művelődésben óriási szerepet játszott. Tudjuk, hogy ezek a párizsi évek mit jelentettek nemcsak az írói életmű alakulása, de az egész magyar irodalom franciaországi kapcsolatai szempontjából is. Hiteles korrajz, de ennél sokkal több: annak az állapotnak a bemutatása, amit egy európai nagyvárosba került fiatalember megélt. Olvasható, mint korrajz, dokumentum az európai kultúra egyik legfontosabb pontjáról, mint életrajzi regény, kalandregény, írói napló, tudósítás a XIX. század vége óta folyó magyar migráció, diaszpóra, szétszóródás egyik fejezetéről. És mindez bölcsen, olvasmányosan, ironikusan és önironikusan, líraian, szellemesen, élvezetesen megírva: számomra nagy élményt jelentett az olvasása. 

A könyvajánló a PTE Egyetemi Könyvtára által a Dél-dunántúli Regionális Könyvtár és Tudásközpontban 2013. november 11-én hétfőn, 15 órakor megnyílt "MindenKép(p)en Olvasunk!" című olvasást népszerűsítő fotókiállításra készült!