Feküdt előttem a két vastag, egyenként öt- és hatszáz oldalas kötet, és nem tudtam, honnét kezdjek neki. Tony Judt brit történész munkáját végigolvasni, nyilvánvaló, nem volt idő, de a beleolvasás is délutánokat vett igénybe. De az írás, ez a hatalmas szövegfolyam mégis vonzott, hiszen a téma és a sodró lendület, amellyel a szerző előadja azt, több mint fontos. A mi kontinensünk, a nyugati-keresztény civilizációt megteremtő és hordozó Európa szempontjából a középponti kérdés ugyanis 1918 óta az, hogy a világban betöltött vezető szerepét elveszítve vajon milyen utat jár be a későbbiekben.

A szerző az 1918-ban csupán befagyasztott világháború második felvonása után veszi fel a fonalat s ezért írta a kötet címe – A háború után – alá a következő alcímet: Európa története 1945 óta.

Rendkívül őszinte és ezért kifejezetten szimpatikus az előszó két következő mondata: „Senki sem pályázhat a jelenkori Európa teljesen átfogó és végérvényes történetének megírására”, illetve: „Ez a könyv nem tesz kísérletet semmiféle olimposzi távolságtartásra”, hanem „a tárgyilagosság és a méltányosság feladása nélkül, de bevallottan személyes tolmácsolásban mutatja be Európa közelmúltját.” Jegyezzük is rögtön meg: a puszta – és lássuk be: unalmas – leíró elemzés helyett egy érdekfeszítő és színes történetet kapunk Judt-tól, aki az angolszász történeti munkák legjobb stílusában szól.

Judt szerint Európa történetét az 1945 és 1989 között meghatározóvá vált jaltai világrendszer viszonyai ellenére is egyben kell megírni, azaz a nyugati fél és a keleti blokk eseményeit nem elválasztva és a historiográfiába ezáltal vasfüggönyt húzva kell megközelíteni, hanem a kontinens teljességre törekvő, átfogó képét kell megrajzolni. A rengeteg forrásanyag, az elsődleges és másodlagos irodalmak irdatlan mennyisége okolja, hogy egy ilyen szemszög akkora horizontot lát meg, hogy annak minden tanulságát valóban csak két kötetben, összesen ezerkettőszáz oldalon lehetett levonni.

A szerző felfogása szerint 1945 után Európa „lefokozása” ment végbe, ugyanis a világot potenciálisan alakító aktorok közül kiesett, és ezen túl befejeződött az az intellektuális vezető szerepe is, amelyet korábban a mindent átfogó társadalmi ideológiáinak köszönhetett. „Az ideologizáló politika száznyolcvan esztendős ciklusa a végéhez közeledett Európában” – jegyzi meg Judt, bujkáló kárörömmel. Európa azonban – írja – a bipoláris világrend felbomlása után üdvözlendő esélyt kapott arra, hogy újra felvessen bizonyos történelmi problémákat, hogy a múltját egészségesen és több oldalról nézve is feldolgozhassa, s ezzel elkezdődhessen végre Európa új korszaka. Amely talán a világ új korszaka is lehet.

A kétkötetes munka történeti részei vegyítik a klasszikus elbeszélő történeti szöveget és a bámulatosan üdítően ható részletek kidolgozott mozaikjait. Az 1945 utáni korszak újjáépítésének „elmesélése” mellett felvonulnak a litván és lengyel erdők antikommunista felkelői; a szovjet és az amerikai hatalmi szféra kiépülésének folyamatábrája után az eszmék történetéből kapunk ízelítőt; a Marshall-tervvel párhuzamosan olvashatunk a kelet- és közép-európai országok belső válságairól. Végre olyan szöveggel ismerkedhetünk meg továbbá, amely beszámol a német nép szenvedéseiről, a sztálini antiszemitizmus beteges gyakorlatáról, a nyugat-európai kommunista-barát értelmiség végtelen ostobaságáról és az európai ellenkezésről a szovjet és az amerikai kulturális térhódítással szemben. A kötetek kultúrtörténeti és életmódot bemutató részletei különösen érdekes olvasmányok, ha folyamatában akarjuk átlátni, mekkora változást jelentettek a viktoriánus korhoz képest – amely még 1939-ben is átlengte Nagy-Britannia levegőjét – a ’45 utáni esztendők, hogy a ’60-as évek felfordulásáról már ne is beszéljünk.

A kötetek a bevett köz- és világpolitikai események európai vonatkozásait bőséggel tárgyalják. Nyugat-Európa egyesülési folyamata, a francia-német megbékélés, a NATO és az EU-t megelőző számos szerződéses megállapodás mind ott vonul a lapokon, akárcsak a gyarmatrendszer felbomlása és a keleti blokkba kényszerített államok politikai folyamatainak végigkövetése.

Az ilyen típusú kötetek mindenkori buktatója a látszólag kis, de mégis évtizedekre meghatározó helyi események sietős és ezért hiányos bemutatása. Judt azonban érzésünk szerint mentes maradt ettől. Olvassunk bele a magyar ’56-ról szóló részbe, és vessük próba alá a könyvet! A szerző szerint tehát „a magyar felkelés, ez a rövid és reménytelen lázadás, amely a szovjet birodalom egy távoli kis zugában zajlott le, világrengető hatást gyakorolt.” Hiszen a kommunizmust ezután az elnyomással kezdték társítani, addig ugyanis „Moszkva volt politikai ábrándjaink hízelgő tükre. 1956 novemberében darabokra tört a tükör.” Az pedig csak külön jól esik a magyar olvasónak, hogy e szavak után a szerző Bibó Istvánt idézi egyetértéssel. De azt is ki kell emelni, hogy Judt eközben elítélően citálja Sartre-ot, aki a magyar felkelés idején egy bizonyos „jobboldali szellem” megjelenésén sopánkodott... (A jeles marxista értelmiségit természetesen nem zavarta a virágzó Gulag-szigetvilág és a dekolonizációt végigkísérő fehérellenes pogromok.)

Európa legnagyobb átváltozása, amely 1945-öt követte, 1989-90 fordulóján ment végbe. Az amerikai szakirodalom ezért ezt az időszakot egyenesen az egyik legnagyobb területre kiterjedő általános forradalomnak is nevezi. A rendszerváltásokat követően nyílott meg az út arrafelé, ahol a közös, egységes és erős európai kontinens található. A 2005-ig követett történet azonban sok-sok meglepetést tartogat még. Ilyen a kelet- és közép-európai országok zökkenőkkel lebonyolított és „eltorzult” (Bibó) demokratizálódása, a nyugat-európai szeparatista mozgalmak erősödése, a bevándorlás komplex problematikája és az európai egységesülési folyamat buktatói. Dicséretére legyen mondva: Judt ezek egyikéről sem hallgat, és ugyanolyan átfogóan tárgyalja őket, mint előbb a háborút közvetlenül követő évtizedek eseményeit.

Egy ekkora vállalkozásról sok mindent el lehetne még mondani, az előbbiekben mi szándékosan csak a pozitívumokat emeltük ki. Zárásként a következő bíztató szavakat idézzük: „A közelmúlt borzalmai ellenére – és nagymértékben azok miatt – immár az európaiak kerültek abba az egyedülálló helyzetbe, hogy valami szerény tanáccsal szolgálhassanak a világnak, miként kerülje el saját hibáik megismétlődését. Hatvan évvel korábban nem sokan jövendölték volna, de a XXI. század talán mégis Európa százada lesz.