Fűzi László legújabb könyvének írásai – tematikájukat tekintve – irodalomról, történelemről, eszmetörténetről szólnak. A középpont hiánya című kötet esszéi, tanulmányai literatúránk és históriánk írásának és olvasásának aktuális, lassan megkerülhetetlen problémáit, és az ebből fakadó dilemmákat járják körül.

Fűzi írásainak alapkérdése, hogy milyen viszonyban áll egymással irodalom és történelem, lehet-e egyáltalán még bármilyen köztük lévő kapcsolatról beszélni. Olvasható-e és megérthető-e – s egyáltalán mindennek van-e értelme – az irodalom a történelem felől, és természetesen fordítva is érvényes a kérdésföltevés. A kérdés ilyenformán való föltevése ugyanakkor – úgy gondolom – egyúttal magával hozza a következő kérdést is: a történelem szerepének megkérdőjelezése felveti a hagyomány folytonosságának és megszakítottságának problémáját is.

Az irodalomról szóló írások egyik jelentős része Németh László életművével foglalkozik, az oeuvre kiadásával, Németh naplóival és Fűzi az íróval kapcsolatban felteszi azt a kicsit sem elhanyagolható kérdést: „hogyan olvassuk Németh László regényeit?” Ebben az esszéjében (Mégis: hogyan olvassuk Németh László regényeit?) a szerző felhívja a figyelmet arra, hogy a mai olvasó, ha nem saját – saját léttapasztalatából fakadó – kérdéseit teszi fel Németh László regényeinek, akkor csupán a „valamikori élő mű történeti-irodalomtörténeti jelenségé”-vel találkozik, ami egyúttal azt is jelenti, hogy az olvasó és mű közötti kapcsolat felszámolódik. Fűzi rámutat arra, hogy a regények egymásra épülnek, időben előrehaladva folyamatosan felülírják egymást, s ami talán a leglényegesebb, hogy a „a huszadik század nagy jelensége, az én szétesése, az én integritásának szétbomlása” jelenik meg Németh műveiben. Ezzel egyúttal választ is ad a feltett kérdésre: „az Én szétesésének dilemmája felől kell olvasnunk őket [...] egymásra rétegzettségükben-felülírtságukban.” A maguk történetiségében olvasandó művek egyúttal arra is választ keresnek, o hogy miként tud – tud-e egyáltalán – szembefordulni az egyes ember a huszadik század ezen problémájával. A történelemben álló, darabjaira hulló individuum problematikája Fűzi több írásában is visszatér, többnyire egy-egy életmű (Camus, Ryszard Kapuscinski) értelmezésekor, mely esetekben a szerző nemcsak arra kíváncsi, milyen viszonyban áll egymással ember és a múlt felgyülemlett tapasztalata, hanem arra is, hogy hihetünk-e még a „maga egységében” ábrázolt történelem illúziójában. Camus művei kapcsán teszi fel a kérdést: „mit és hogyan látunk a történelemből?”. A történelmet és annak megértésének megkötő dilemmáját maga mögött hagyó filozófus-író saját létének megtapasztalása felé fordult, és ez az odafordulás eredményezte az abszurd megjelenését írásaiban, melyet Camus „a világ idegensége és az ebben az idegen világban élő ember” közötti ellentétből és feszültségből származtatott. Az előbb felvázolt abszurd viszony meghaladása vezetett oda Camus gondolkodásában, hogy „a remény teljes hiányát és az élet megélésének vágyát egymáshoz kapcsolta”, amivel visszajutott a lét magában való s később a világ megtapasztalásához is. S tette mindezt úgy, hogy közben megszabadította magát a „fölös ideológiáktól”, azaz kilépett a történelemből. Ez a gesztus pedig szorosan összefügg azzal a felismeréssel, hogy „a teljes történelem nem ismerhető meg”, csupán részeiben fogható fel.

Fűzi László A középpont hiánya című esszéjében már a kötet legelején leszögezi, hogy az irodalmat „öntörvényű jelenségnek” tartja, nem példatárnak, „társadalmi vagy szociológiai jelenségek értelmezéséhez”, és azt is megjegyzi, hogy e kijelentést a kötetet olvasó akár meg is kérdőjelezheti. Mégpedig – úgy vélem – jogosan. Csak két írást említenék itt, melyekben az irodalmi művekhez úgy közelít, hogy kérdéseket tesz fel a történelemmel kapcsolatban. Ilyen például a Baka István költészetét és ennek recepciótörténetét tárgyaló tanulmány, vagy a Faludy György életéről és életművéről szóló esszé. A történelem tehát – az első esszében leírt kijelentés ellenére – központi szerepet játszik Fűzi László értelmezéseiben. Annak ellenére, hogy megtörténik az önreflexív szembenézés azzal, hogy a múlt egységes megtapasztalása és ennek elbeszélése eltűnt, s hogy már nem egy, hanem több egymás mellett futó történet létezik, Fűzi mégis kísérletet tesz arra, hogy valamiképpen megőrizze a történelem szerepét az irodalmi elemzésekben. Tudva mindazt, hogy ez csak részeiben, részleteiben tapasztalható, érthető. Természetesen az irodalom marad (és kerül) a középpontban, s ezt már csak az is bizonyítja, ahogyan a kötet szerkezete felépül. A hét fejezetből álló könyv középső, tehát negyedik fejezetében hosszabb kritikák, recenziók találhatók különböző szépirodalmi művekről – ezzel is jelezve, hogy a középpont, a mindent rendszerező történelem eltűnése még nem feltétlenül jelenti a középpont teljes felszámolását. A szerkezet másfelől egyfajta történetiséget is közvetít a tárgyalt témák sorrendjét tekintve, s emellett arra is rámutat – az első fejezetben a léttel kapcsolatos írások, az utolsóban egy Füzivel készített interjú kapott helyet –, hogyan jut el az egyes ember a világ létezésének kérdéseitől önmaga megismeréséig. Fűzi László könyve a hiányról, a történelem illúziójáról beszél, s mindeközben kísérletet tesz a hiány felszámolására.