A debreceni szerző a kortárs magyar költészet különlegesen komoly és elmélyült versbeszédét dolgozta ki; így volt ez már legutóbb is, a metabarokk gyászlírát közlő Halotti pompa (2004/2006) és a betlehemes misztériumot színre vivő Míg alszik szívünk Jézuskája (2005) esetében. Új munkájának műfajjelölő alcíme (Ódák & Legendák), valamint a két mottó (a fülszövegen Simoné Weil szavai a szerencsétlenségről, a kötet elején egy Talmud-idézet az istenfélelemről) sokat elárulnak a számozott, de ciklusokra nem tagolt verssorozat hangnemi-hangulati komorságáról, a pátoszhoz érvényes utakat kereső poétikai elszántság mibenlétéről. Két további külső jegy vonja magára figyelmünket. Az egyik a Hrapka Tibor tervezte gyönyörű borító, amelyen Joel-Peter Witkin Woman once a bird című fotója látható. Női test, a szemlélőnek háttal, a lapockák alatt bemetszésekkel: szárnyakat kell odaképzelnünk. Az angyali attribútumtól megfosztott test a megcsonkított (női) sors allegóriája; erre a kötetzáró vers is utalni fog. A másik sajátosság a cím írásmódja (és szerkezete): a nagy kezdőbetű (az ódon raggal) régiessé színezi, fennköltté avatja a középponti verstárgyat megnevező szót.
A könyvet föllapozván igazolódnak előzetes sejtéseink. A versek valóban a testi létezés mindennapos misztériumát írják körül, de ennél többet is, kevesebbet is tesznek. Többet, hiszen a stílusrétegek (a barokk líranyelvtől a természettudományos szókészletig) s a poétikai összetettség (a rímes jambikus strófákból álló, klasszikus alaktanra törő művek szabadversekkel és belső rímes prózaversekkel váltakoznak) fajsúlyos költészetet eredményez. És kevesebbet is, amennyiben e szövegek kifejezetten a legkínzóbb tapasztalatokat elemzik koncentrált figyelemmel: az abortusz traumáját, a haláltáborok, a gyilkosságok, a romlás és rontás lélektanát. Mindezt az allegóriák régies versnyelvén teszik (lásd: Test, Jel, Semmi, Idő, Létezés, Anyag, Gondolat, Lélek, Tér stb.), a fizikai létezésről szólván a báb- és gép-metaforika teológiai belátásait is hasznosítva („Miként a részek, úgy vagyunk / a vágy szálára fűzve. A test / színháza összerak és szétszed / minden este” – 57. Az Anatómiához). Az elgyötört női monológok és az elvont-filozofikus szólamok kettőssége pedig a dikciónak kétszeres művészi erőt kölcsönöz.
Vissza-visszatérő motívum a test jelentésének megértésére tett erőfeszítés, amely efféle – történelmi és nyelvfilozófiai távlatokat nyitó – definíciós kísérletekben ölt alakot: „A test határáig még nem / jutott el a történelem, amely / a transzhumánra vár // a Kiűzetés Kapujában, / ahol a lábnyomok a sivatagba / vesznek„ (34. A poszthumánhoz), „A testek csak grammatikák”, (37. A testhez. 37.1. De Sade lilioma), „A Test csupán csak Gondolat” (53. A testhez. 53.2. De Sade rózsája). Az anyagtalan lényegek, elsőül a szeretet előtt torlasznak bizonyul a materiális jelenvalóság: „A burkolat az akadály / A szeretet számára” (3. A Burkolathoz. 3.2.; 17); a kétség retorikája visz aztán hasonló kijelentésekre: „,Tudni, hogy nincs szeretet, csak / a testben a vér, a könny, az istentelen” (8. A Testekről. 8.2. A Megfosztás). Jellemző módon a záró vers sem szolgálhat végleges meghatározással; ellenben az értelmező megértés kényszerét/kötelmét hangsúlyozza, s a vágyak baljós metafizikájára figyelmeztet: „A Test csak kódolt üzenet / jelek találkozása / a női test a férfiagy / zárt transzcendenciája [...] a bűnös vágyak teste: nő / a férfiagyak tárgya / a csonkolás, a kínzatás / és a kitépett szárnya [...] a női test halott Anya: / az angyal poszthumánja” (59. A Testhez 59.1. Woman once a bird).
Sajátságosan szép egybeesés, hogy ugyancsak a Könyvhét újdonsága volt Takács Zsuzsa A test imádása –, India című kötete (a Magvető gondozásában). Jó szívvel ajánljuk az olvasónak a két mű együttes megolvasását: izgalmas megtapasztalni, mennyire más versbeszéd ad számot a test, e ragyogni kész roncs törékeny fenségéről a két költőnél, miközben kérdéseik és válaszaik egyaránt emlékezetesek s maradandóak. (Külön érdekesség, hogy mindkét szerző önálló ciklust szentel Kalkuttai Teréz alakjának; igaz, ez Borbélynál (27. A Vonaton) csak három oldalon, Takácsnál (India) pedig már új kötetet előlegező szövegsorozatban történik.)
Borbély Szilárd amellett, hogy jelentékeny irodalomtörténész és felelős közíró, egyik legfontosabb jelenkori lírikusunk. Azok közé tartozik, akik nem tévesztik össze a szakrális jelentéstant a földi poétikával. Hogy a test – az ismert evangéliumi értelemben – templom volna: Borbély versei nem mondják, nem mondhatják ki. De A Testhez – mint versgyűjtemény és mint könyvtárgy – teljes hatása ezt sugallja, ezzel biztat. „A szavak megtanítanak arra, / hogy mit lehet elviselni. / Mert mindent el lehet viselni, / ha a szavak megtanítanak, // hogy nincs olyan, ami ne / volna több, mint önmaga” (11. A körvonalhoz. 11.2. A Türelemhez).