Az év végén, év elején irodalmi szenzáció volt Mark Twain (Sámuel Langhorne Clemens) Titokzatos idegen-szövegeinek magyar megjelenése. A száz év után végre kiadott nagy modern remekmű törzsét alkotó mindhárom textus kellemesen borzongató órákkal ajándékozta meg az olvasót, törlesztve egyben a magyar Twain-kiadások adósságait is.

Mark Twain egyik kevéssé ismert művéről van szó, mely – nem lévén „ifjúsági irodalom” – nem került föl a kötelező olvasmányok listájára sem az Egyesült Államokban, sem Európában.

Ez a virtuóz műalkotás az író utolsó, pesszimista korszakának terméke, amikor családi tragédiáktól sújtva (előbb lányát, Susie-t viszi el egy hirtelen agyhártyagyulladás, majd felesége hal meg hosszú betegeskedés után) úgy érzi, az élet kifosztotta, s már nincs mit várnia a további évektől. Egyre keserűbben szemléli az emberi fajt. A „humánum” szitokszó lett a számára: az emberi jóságot abszurditásnak tartja, elveti az ember (ezen belül a fehér ember) felsőbbrendűségének eszméjét, s csak nevet azokon, akik még mindig bíznak a társadalmi haladásban. Bírálja a vallásosság, főként a keresztény bigottság torzulásait, szembesítve olvasóit a hit idealizmusa és a vallási intézmények, valamint a vallásossággal visszaélő politikai hatalom ellentmondásával. Az idős Clemens immár eredendően gonosznak, „sötétségben botorkálónak” tartja „a szörnyű emberi fajt”, amelyet csak a pénz, a vagyonszerzés hajt, s minduntalan elbukik a legkisebb próbatételen is. Szánakozik az emberiségen, mert az öntelt módon hiszi, hogy képes a tudásra és a bizonyosságra – miközben azt sem tudja, hogy ami körülötte van, az „valóság”-e vagy valami egészen más.

Mindez valamilyen formában mind benne van a Titokzatos idegen-szövegekben. Merthogy a tökéletesnek szánt műalkotás, melytől Twain pályája megkoronázását várta, három megközelítésben maradt fönn. így még a szövegváltozatok e különös bizonytalansága is az emberi megismerés korlátaiból eredő bizonytalanság nagy témájára rímel. Valójában nem áll rendelkezésünkre a szerző által befejezett és hitelesített szöveg, így a három regény – az Ifjú Sátán krónikája, az Iskolahegy és a 44, a titokzatos idegen – mintegy együtt adja ki a nagy művet. Ezek közül az 1897 és 1900 között Bécsben és Londonban született első kézirat 423 oldalon maradt fenn, de egy fejezet közepén véget ér, és nem zárja le a gyermekek játszótársául szegődő ifjú Sátán történetét. Az 1898-as második, otthon írt – ezért „hannibalinak” nevezett – szöveg a legrövidebb, alig nyolcvan kéziratoldal, mely az ifjú Sátánt most (többek közt) Huck Finn és Tom Sawyer társaságában mutatja be a többi regényből jól ismert petersburgi környezetben. (A Mississippi partján fekvő város, a valóságos Hannibál fiktív megfelelője Twainnél: St. Petersburg.). A harmadik kézirat a leghosszabb, 530 oldal, melyen Twain 1902-től haláláig (1910) dolgozott, nagyrészt Európában, miközben külön kéziratban kidolgozta a történet végét, a mindent feje tetejére állító nagy csavart. Az 1916-ban megjelent és ötven évig újra meg újra kiadott változat – melyet mindvégig hitelesnek tekintett a Twain-filológia, s mely az 1930-ban kiadott Mikes Lajos-féle magyar fordítás alapjául is szolgált –, ez az egységes egészet képező, minden idegenkezűségtől mentes hármas mű jelent most meg magyarul, a fordítói tekintélyét már Thomas Morus-fordításá-val kivívó Gergely Zsuzsa nagyszerű átültetésében. A két hosszabb regény, azaz az Ifjú Sátán krónikája és a 44, a titokzatos idegen 1702-ben, illetve 1490-ben játszódik – messzi földön, az Isten háta mögötti Ausztriában. E két elbeszélésben kamasznarrátort – Theodor Fischert, illetve August Feldnert – szerepeltet Twain, s csak az Iskolahegyben halljuk a mindentudó narrátor személytelen hangját, amikor is a titokzatos idegen Tom Sawyer és Huck Finn osztálytársa és játszópajtása lesz. A fiúkat mindhárom esetben fantasztikus kalandok várják, miután felkeresi kisvárosukat egy igen rejtélyes idegen, aki velük időzik a legtöbbet. A titokzatos látogató irodalmi toposzát már számos regényében alkalmazta Twain, többek között a Puddingfejű Wilson-ban, A lóvátett városban, és az Egy jenki Arthur király udvarában című regényben; úgy látszik, a végső remekműnek szánt írásában sem kívánt lemondani az ismeretlenségből az ismeretlenségbe távozó idegen tekintélyének és szavahihetőségének a kiaknázásáról. Ez a megnyerő arcú és kellemes hangú, könnyed mozgású fiatalember most természetfeletti képességekkel rendelkezik: agyagfigurákat gyúr és kelt életre, emberi sorsokon fordít, szerencséssé vagy végzetesen szerencsétlenné téve kiválasztottjait vagy kiszemelt áldozatait. Számára ugyanis nincs különbség jó és rossz között, hiszen ő nem ember, hanem angyal: valódi neve Sátán, illetve Negyvennégy, a bukott angyal unokaöccse, de amúgy jó családból való. De bármennyire elborzadnak is a fiúk e rokonság hallatán, az ifjú elbűvöli őket csodatetteivel, s rá kell jönniük, a névhez társított erkölcsi ítélet ez esetben nem alkalmazható. Feltárul az objektív determinizmus percre meghatározott láncsora: az értelemmel nem bíró ember semmiféle szabad akarattal nem rendelkezik, hanem e meghatározottság rabja. S mikor az ifjú változtat a falubeliek életének egy-egy láncszemén, a jó és a rossz emberi fogalmai végképp felborulnak. Egyiküknek például rövid élet helyett hosszú lét lesz az adománya, de úgy, hogy azt elborult elmével kell leélnie, míg másikuk úgy fizet egy tragédia látszólagos elkerüléséért, hogy az illető | a mennyország helyett a pokolra jut. Sátán, aki idő és tér fölött áll, végigvezeti a fiúkat az emberi történelmen: háborúkat, gyilkosságokat, elnyomást, zsarnokságot mutat nekik. Bebizonyítja, hogy éppen azok a dolgok a leginkább emberiek, melyeket a fiúk embertelenségeknek hisznek. Mert az ember lényege a gonoszság, a kegyetlenség, a képmutatás és a hazugság.

Sátán/44 csodálatos lény, aki százféle módon bizonyítja, hogy másik világból való, mely egyébként nagyon hasonlít ehhez a földihez. A gyerekek ott is óvodába és iskolába járnak, ott is tanulniuk kell, igaz, ott az könnyen megy, elég a gondolat ereje. Sátán a gondolat efféle erejével működteti különös „színházát” is, ahol évszázadok szereplői vonulnak fel, térdig gázolva a vérben, haldoklók sikolyától övezve – „a gyilkolás lévén legfőbb becsvágya az emberiségnek és történetének legelső eseménye”. Sátán/44 csupa ellentmondás. Egyrészt hasonlatos Krisztushoz, amennyiben ő is, akár Krisztus az apokrif iratok szerint, agyagfigurákat kelt életre. E hasonlóság jegyében követeli az ő halálát is a tudatlan tömeg, s csak egy ember teszi fel az ismerősen csengő kérdést: „Mi értelme megölni a fiút? Nem ő az oka mindennek; bármilyen hatalma is legyen, azt urától és parancsolójától szerzi.” Másrészt azonban Sátán/44 a legsötétebb twaini víziót hivatott kifejezni, amely végső ítéletet mond az átkozott emberi fajról, és megveti annak szánalmas korlátait.

Lassan a fiúk elhiszik, hogy itt két egészen különböző világról van szó: a véges emberiről és a végtelen isteniről, melyek egymás ellentétei, s csak a természetfeletti lényeknek adatik meg a világok közti átjárás lehetősége. Joggal bizakodnak tehát a „másik világban”, amikor 44 azzal búcsúzik tőlük, hogy többé nem látják egymást: „Ebben az életben, 44, de egy másikban? Egy «másikban¸ biztosan találkozunk, igaz, 44?” A döbbenetes válasz: „Nincs másik.” Semmi nem igaz abból, amit eddig hallottunk, illetve semmi nem úgy igaz: nincs e világ és túlvilág, nincs élet és halál – csak én vagyok, én pedig álmodom.

Nem létezik tehát se Isten, se ember. „Semmi nem létezik; minden álom. Isten – ember – a világ, – a nap, a hold, a csillagok rengetege: álom, minden álom, nem léteznek. Semmi nem létezik, csak az űr – és te!” Isten egyébként nem is létezhet, írja, megelőlegezve a XX. században már jól ismert döbbenetet, hiszen nem Isten az, aki „ugyanolyan könnyedén teremthet jó gyermekeket, mint rosszakat, mégis a rosszakat választja; aki mindnyájukat boldoggá tehetne, mégsem teremtett egyetlen boldog egyedet sem; [...] ki igazságot prédikál és megteremti a poklot”.

A lét valódiságát tagadó (vagy legalábbis megkérdőjelező) s egyben a gondolat teremtő erejét ünneplő Titokzatos idegen-kéziratok hasonló helyet foglalnak el Twain életművében, mint Shakespeareé-ben A vihar. Az idős író legutolsó műve mindkettő, a világtól visszavonuló mesteré, aki immár a halállal való szembenézés jegyében feszegeti a lét nagy kérdéseit.