Az alig ismert vagy még nem is hallott állatok bestiáriumát írja tovább Tóth Krisztina Állatságok című kötetében. A szerzőt A londoni mackók megjelenése óta ismeri igazán a gyerekvers-olvasó közönség. Baranyai András illusztrációit meg a Kiss Ottó-kötetek óta szeretjük.

Kettejük közös játékából született az Állatságok, amolyan képtelen-képesként, állatkerti útmutatóként, badar állathatározóként (külön köszönet Végh Györgynek, Devecseri Gábornak és Varró Dánielnek). A kötetben harminc vers olvasható harminc különleges állatról, oldalanként egy-egy, mindegyikhez kép is tartozik, a könyv végén egy világtérkép igazít el arról, melyikük hol lakik.

Akár természetrajzi lexikonként is lehetne használni. Annál is inkább, mert a versek mindegyike tartalmaz némi valódi, érdemi információt is az adott állatról. Négyüket már ismerjük a már említett Friss tintá!-ból: a vombatot (ő azért olyan különleges állat, mert nem sok szó rímel rá-például a „bombát” sem, ezért került a versbe a „bombat”), a rozsomákot, a véznaujjú makit, meg a nagy marat – ez utóbbinál említett „maraságok” ott fejezetcímként is szolgált. A versek többnyire rövidek, kedvesek meg szellemesek, alapértékük a humor: nem lesz tőlük sem tumor, sem fekély a gyomor-száj tájékon nem gyötör. A szójátékokon túl az állati monológok, a vicces szituációk teszik könnyen befogadhatóvá a verseket. A többnyire négysoros versszakok könnyen memorizálhatók, bár néhol darabosak és sok a kínrím meg a kancsal, néhol meg bök is a vers. A szójátékokra rímelőn Baranyai András képei kellően bumfordiak vagy suták, azonosításhoz éppen használhatók. De ahogyan a versekben sem a közölt információ mennyisége, úgy a képekben sem a természettudományos precizitás a legfontosabb. Valószínű, hogy az öncélú ökörködés, magáért való üres szórakoztatás vádja élőbukkan majd a kötet recepciója kapcsán. Ám ha egyeseknek nem elég új állatfajokat megismerni, akkor álljon itt a versekből kiolvasható néhány magvas, egyetemes, életre nevelő tanulság. A bosszú, az hosszú, barrikádokat meg azok építenek, akinek nincs tele a bendője (hócipőkről bezzeg egy szó se...), és „lassan élni jobb, mint gyorsan”, a szomszéd bácsi folytonosan mérges fejéből meg nehéz kitalálni, hogy éppen mi a baja, meg szerinte mi is lenne illő. A Tóth Krisztina szemlélete kellően trendizöld: tudd meg, hogy szegény milu „már majdnem ki van halva”, és a vombatra is tilos vadászni, a guanakot meg „a teljes kihalás fenyegeti”.

Még egy ajánlás végül. Nézem megdöbbenve, hogy az Apáczai Kiadó olvasókönyvéből tanuló első osztályosoknak a lándzsából kellene leválasztani, analizálva-szintetizálva összehozni a dzs hangot és betűt (az y-t meg Ady Endréből) – sic! Ha a tisztelt tankönyvíróknak nem tetszett mondjuk a dzsungel vagy a dzsem, ajánlom figyelmükbe Kovács András Ferenctől Dzsinbügét (ő egy isztambuli kalmár) vagy Tóth Krisztinától a dzseládát (ő egy páviánszerű majom). Nemcsak hogy funkcionálisak, de mindketten kimondottan szimpatikusak!