Ritka az a sporttörténeti tárgyú – súllyal annak tetsző – munka, aminek hozadéka ily mértékben túlmutat anyagán. Borsi-Kálmán Béla új könyve a több mint tucatnyi kötetre rúgó esszéista, történészi életmű természetes folytatása, vagy kifejlése ugyanis, noha főhőse – ürügye csupán? – a labdarúgás históriájának egyik legismertebb alakja éppen. Nem élet- vagy pályarajz ez, monografikus céllal írt dolgozatnak meg végképp nem nevezhető, problémaelemzés inkább, olyan, tényanyagában gazdag bázison építkező esszésorozat, ami a jelenbe nyúló múltunk tanulságairól akar elmondani valami nagyon fontosat.

Ebben az elbeszélésben Puskás Ferenc a 19-20. századi történelemnek – itt és most különösen a polgárosodás korának – a leginkább beteljesedett magyar modellje – pozitív sorskódja! – lényegében, esetleg – a szerző egyik korábbi könyvének címével szólva – a „polgárosodott nemes, avagy a (meg)nemesedett polgár” morális életértékeket koncentráló tanúsítványa, olyan személyiség, aki Széchenyi és Kossuth reformnemzedékének az ideálját valósította meg a számára adatott „szimbolikus térben”, ha ő maga sohasem gondolkodott erről, akkor is. A szakmai kiválóság s a hivatástudat, a talentum s az autoritás együttállásának, egy kikezdhetetlenül öntörvényű, ugyanakkor a közegében mégis feloldódni képes életvezetési stratégiának az ösztönös zsenije, a honszeretetnek s a „világpolgári” toleranciának már-már valószerűtlen természetességgel ható példázata egyetlen személyben: nem szegénységi bizonyítványunk, de dicsőségünk, hogy éppen ő – egy futballista! – ma a „legismertebb magyar”.

Mindezt vitathatja aki akarja persze, ám Borsi-Kálmán Béla elemző készsége, megjelenítő képessége és „több lábon álló” tájékozottsága – s nem a némileg tán túl is méretezett, hatvan sűrű oldalra (!) rúgó kommentált forrásbázisra gondolok csupán – roppant meggyőző s nem kevésbé megejtő nekem. Ahogy egy-egy fotó, egy – esetleg jelentéktelennek tetsző – életrajzi mozzanat, vagy egy pár szavas – régen elhangzott – fordulat eseménytörténeti, szociológiai, mélylélektani körülményeit, hátterét, jelentésrétegeit fölfejti, s gondolatait a „nagyobb összefüggésekkel” összehozza, egyenesen bravúros, a fejezetek egymásutánja mintha a szabad asszociáció természetét követné olykor, az egész könyv dramaturgiája mégis mesteri. A történészi szakma követelményeinek tökéletesen megfelel, de saját emlékezetét, emocionális kötődéseit – legyen szó az erdélyi labdarúgásról, vagy a pálya, az öltöző, egyáltalán a futball „belső” világának pszichikai összetevőiről – is ritka szervességgel mozgósítja mindig, így e munka alig rejtett „önéletrajz”, avagy személyes számvetés, s vallomás is egyben, szinte klasszikus „emlékbeszéd” a „kifinomult lelkek”, az „örök kispadosok” – meg egy kissé önmagunk, elrabolt, elhagyott (nemzeti) értékeink, lehetőségeink – fölött. Borsi-Kálmán Béla – húsz-huszonkét évesen – 1968-1970 között a Ferencváros tartalékcsapatának a tagja volt, sokszoros válogatott – vagy azzá lett – játékosok közelében élhetett, pontosan az idő tájt, amikor – s ebben tökéletesen egyetértek vele! – a magyar labdarúgás végzetes leromlása vette a kezdetét. Stílusából is kitetszően roppant érzékeny, remek íráskészséggel megáldott, a kultúrák s a magatartásformák eltérésének tapasztalatát már gyermekfejjel magába szívott emberként és elemzőként a tárgyát egyszerre „kívülről” s „belülről” látja, érzékeli ő, a labdarúgás históriáját lélektani s mentalitástörténeti alapon vallatok közül ebben is egyedi. A felidézett anekdoták, történetek ezért nem öncélúak itt soha, nem ragad bele a „jól értesültség”, vagy a „bennfentesség” fitogtatásába sem, ám a csapat, e mikroközösség, egyáltalán a futball szigorú hierarchizáltságáról, belső „klímájáról”, s mindennek lélektani – a sorsokat néha egy odavetett szóval eldöntő – következményeiről így, s főleg ilyen hitelesen beszélni – bár igen sok sporttal kapcsolatos könyvet, cikket elolvastam eddig – én senkit sem hallottam még.

Biztos vagyok benne, hogy Borsi-Kálmán Béla a könyv másik – nem is annyira látens – hősének, az 1968-ra már végképp hazuggá lett közeg ellen a maga módján fellázadt Varga Zoltánnak az „alkatát”, s ebből törvényszerűen fakadt sorsát is innen, a saját (labdarúgó)-tapasztalatait is analizálni képes attitűd felől „élte át” s értette meg ilyen pontosan, s innen Puskás Ferenc alkatának s sikereinek a – szintén törvényszerű – összefüggéseit. S ez az, amiben – számos Puskás-könyv után is – merőben újat mond a szerző. „Ennek a kisközösségnek és mikroklímának volt utolérhetetlen szakértője, csalhatatlan ösztönű vezérembere, és ha kellett manipulátora Pancho Puskás Öcsi” – írja, hogy aztán e zseniális tehetséggel, ugyanakkor nem kevésbé zseniális – tekintélyteremtő és önmagát elfogadtatni együtt (!) képes – alkati adottságokkal megáldott ember „titkát” is innét „fejtse meg”. A „titkot”, hogy a gyakran fékezhetetlennek tetsző kispesti vagány miként tudott egy számára idegen közegbe beilleszkedni szinte pillanatok alatt úgy, hogy új hazájában is rajongva szeretett idollá legyen. Mert az, hogy e játékos nem a kapitalizmus – sokat szajkózott – alkalmazkodást parancsoló „farkastörvényeit” értette meg elsősorban, számomra nem vitás. Olyasvalamit tudott, amit nagyon kevesen tudnak csupán: szavai, gesztusai s mozdulatai a pályán, az öltözőben s azon kívül, amelyekkel önmagát építette, alakította, „fogalmazta meg” napra nap, az ember- és a csapattárs felé való „nyitás”, közeledés, a másikban való „feloldódás” szavai, gesztusai s mozdulatai (is) voltak egyben. Ahogy csillogását a pályán, úgy személyiségét az életben a társak s a kisebb-nagyobb közössége örömére mozgósította mindig, de eltervezett programossággal valószínűleg soha sem „viselkedett” – öntudatlanul hatott akár a belélegzett levegő.

A szerző e kedvességet a bőkezűséggel, az előzékenységet az önérzetességgel vegyítő modort az eredendően nemesi típusú polgári átalakulás legjobb honi hagyományaként, illetve ennek lehetséges változataként értelmezi, miközben súllyal ejt szót a magyar s a spanyol társadalomszerkezet változásainak összevethetőségéről is, ami ennek az ethosznak az elemeit öntudatlanul is őrző Puskás „beilleszkedését” oly természetesen segítette egykor. Így egy virtuális nemzetkarakter modelljét is felvillantja, olyasvalamit, ami belőlünk, magyarokból – reménykedjünk, hogy nem egészen – időközben kiveszett. Halkan ugyan, de ezt súgják a könyv első és utolsó mondatai, egy – tán 1954. július 4-én, a világbajnoki döntő lefújásának pillanatában kezdődött, aztán Borsi-Kálmán Béla játékos korában felerősödött – romlástendencia igen keserű tanulságát, ha tetszik, aminek következményeként nemcsak focizni, de értékeinket felismerni, becsülni s átmenteni sem vagyunk képesek Magyarországon. Mert a hős hazatért végül, közöttünk élt, de mi egy jókat mondogató, ide-oda hurcolható kirakatembert láttunk benne csupán, s még a tőle való búcsú is oly gyorstalpalóan „nagyot akaróra” – s egyben az ő sugárzó lényétől némileg „stílus-idegenre” – sikerült. Emlékezzünk: a róla már életében elnevezett stadion igen sivár képet mutatott azon a decemberi estén, egy nagyobb szektorban elfértünk szinte mindannyian. Azt, hogy Puskás Ferenc miért jött e Földre nem mi magyarok, hanem a maguk folytonosságtudatát, avagy nemesi erényeit még épen őrző spanyolok – s más világbéli nemzetek – értették meg s értik ma is inkább.