Két ember közt a legrövidebb út a könyv – szól a tanítás. Például: egy nő a szálloda éttermében felejt egy könyvet. Egy férfi minden eszközt megragad, hogy visszaadhassa tulajdonosának az elveszített tárgyat, még egy magánnyomozó segítségét is igénybe veszi, hogy megismerhesse az asszonyt, és a közelébe férkőzhessen.

Mindegy, hogy ezt a könyvet, jelen esetben egy 19. századi német regényt, az Effi Briestet, korábban unatkozva tette félre, most pedig különös izgalommal fordul felé. De mégsem a könyvvel való találkozásra vágyik.

Egy másik, az előbbinél bátrabb és szemtelenebb férfi egy vonatúton egyenesen megszólít egy vele szemben ülő, olvasó nőt. Bár a nő lelkesen beszél a kezében tartott, általa sokadjára olvasott műről, a férfi még évek múlva sem ismerkedik meg a... legalábbis a könyvvel.

Az előbbi példa Pawel Huelle Castorp című regényéből származik, az utóbbi, nos... bizonyára egy megírásra váró könyvből. Hans Castorp esetében mindegy, hogy a nő lengyel, és egy másik férfi társaságában üdül, s hogy hősünknek sincs bátorsága közeledni. Mintha a könyv, a kézzelfogható tárgy lenne az egyetlen lehetséges, legitim érintkezési felület két ember közt, amelyben és amely által megszólíthatják egymást.

Mint ahogy a Biblia bármely sorából új vallás születhet, ugyanígy új művet ihlethetnek a nagy alkotások, irodalmi művek, a maguk módján szintén szent szövegek részletei is. így vagy úgy újramesélünk mindent, mint a görögök az isteneik történetét. A könyvek is egymással beszélgetnek. Így emlékeztetjük magunkat a nagy hősökre, történeteikre. Újra és újra értelmezve, megismételve, átírva, a jelen felől kérdezve: vajon érvényes-e még Pitagorasz vagy newtoni termodinamika második tétele, a VIII. szimfónia, a Mona Lisa, a Hamlet, a Faust, a Bűn és bűnhődés vagy A varázshegy. De ugyanabba a folyóba kétszer azért sem lehet belépni, mert hiszen maga a folyó sem ugyanaz. Mert már maga a kérdésfeltevés is új univerzumokat hoz létre: egy relativitáselméletet vagy egy másik regényt.

Thomas Mann maga is újraírt egy legendát, a Faustét, Pawel Huelle, a kortárs lengyel író pedig egyetlen részletet nagyít ki Mann másik művéből: A varázshegy főhősének ifjúkori, egyetemista éveit, azt a bizonyos négy félévet írja meg, amelyet Hans Castorp a danzigi műegyetemen töltött.

Nagyítás ez – időben. Előbb a nagyítás. Aztán az idő.

Pawel Huelle látszólag jó tanítvány és jó olvasó módjára hódol mesterének, Thomas Mann-nak, aki megteremtette e halhatatlan, könyvbe zárt alakot, Castorpot. A danzigi korszak olyan, mint egy kitalált történet az ifjú Castorp inaséveiről, személyiségének kialakulásáról. Mintha egy „hiányzó” fejezetet kínálna a nagy könyvhöz, A varázshegyhez. A szerző látszatra egy másik író játékszabályai szerint játszik, azaz ír. Ugyanaz a szemlélődő, lét- és valóságidegen, történelmen kívüli, idealista Hans Castorp köszön vissza e könyvben. Az ifjú diák Danzigról szinte csak annyit tud, hogy ez a vad Keleten van, legalábbis az ő nyugati Hamburgiához, kifinomult otthonához képest. Nemcsak az egyetemi közösségen marad kívül, de mindent és mindenkit távolról, idegenként szemlél. Nem érti szállásadója kusza viszonyait, nem fogja fel, hogy mit keresnek Danzigban a lengyelek, meg hogy kik azok a kasubok, és miért orosz tiszttel utazgat távolról szemlélt, egyre éteribb alakot öltő lengyel szíve hölgye, s miért szemtelenkedik vele egy (vélhetőleg lengyel) villamosvezető. Egyáltalán: hol és mikor van ő.

De könyve vége felé az író lassan elveszti türelmét saját, pontosabban Thomas Mann teremtményével szemben. A kívül vagy inkább mindenek fölött álló Castorpot a szerző egyre leplezetlenebb dühvel szemléli. És megalkotja a saját, jelenbeli, finom, búvópatakszerű Castorp-kritikáját: a hajdan idealista szemlélődő ma inkább közönyösnek nevezhető, aki nem vesz tudomást a jelenről, akinek létidegensége, oktalan és talán felelőtlen idealizmusa a mából szemlélve inkább érdektelenséghez, megvetéshez, fensőbbségtudathoz, übermensch-önképhez hasonlít. Elvégre Hans Castorpnak fogalma sincs arról, hogy hol jár, kik között, és nem is kíváncsi rá. Hogy Danzig lengyel neve Gdansk. S hogy háború készül. S hogy a Kelet micsoda is a nyugati ember számára.

A német szerző Danzigjából így lesz egy lengyel író Gdanskja. Ezt az utat járja be Castorp, anélkül hogy ráeszmélne. Aki eszmél: a reménybeli olvasó.

Nem véletlen, hogy a könyv utolsó lapjain Hans Castorp nagyszerűen vizsgázik matematikából a Bolzano-Weierstrass-tételből. Abból a (könyvben mottóként is idézett, a halandó olvasó számára felfoghatatlan) függvényből, amely csak elméletben létezik. Tiszta képlet, amelynek a görbéjét nem lehet felrajzolni. Mintha a valóság Castorp számára csak egy könyv maradna, elmélet, amelyben két ember végül mégsem találkozik.