Nem volt nehéz, könnyen és gyorsan olvasható, csak éppen sokszor kell könnyen és gyorsan elolvasni. Benne van minden, amit a középkor utáni világról tudni érdemes (Szerkesztő úr, és Kedves Olvasó, én szóltam!)

Benne van például, hogy mi és miért történt a huszadik században, az „A Királyért és a Hazáért!” csatakiáltás legkülönfélébb metamorfózisainak hullámain. Néhány rövid levezetésből kiviláglik, mi és hogyan mozgatta a világ mozgatóit (Sztálin észjárása fejlődött, például).

Hemzsegnek a kulcsmondatok, és mindegyik illik a zárjába. „Kegyetlenül elhasznált jelzők” kapnak kegyetlenül világos értelmet, és ne higgyék, hogy játszom a szavakkal. Lukacs könyve után a politológiának nevezett áltudomány sutba vághatja fogalom- és szerszámkészletét. Ez is egyike annak, amit Lukacs a nem várt következmények körébe sorol, például az első világháború kitörése ügykörében. De hamarosan sorra kerül a haladás és a modern(izmus), sok más -izmussal egyetemben. Ahogyan az óvatlan olvasó lapoz, úgy fogy el alóla a legkikövezettebbnek tűnő összes út. Rádöbben, milyen esetleges a jobb- és baloldal, a konzervativizmus, a liberalizmus és a szocializmus (mind halott), és a történelmet mégis a munkásfeleségek formálják leginkább, illetve: „A vélemény kormányozza a világot” (Pascal). És ha már Mrs. Proletariátus szóba került, miért is ne értenénk meg jobban Európa, Északos Dél-Amerika, a népjólét és egyebek eszmetörténetét. Lukacs eleven, olykor radikális megállapításai azonban nem a múltat forgatják fel, nem a történelmet írják át. Sokkal többet markol: a mai és a közei-jövőbeli világot próbálja jobban megértetni velünk, minden próféciától mentesen.

Ez persze lehetetlen vállalkozás, Lukacs kikérné magának, hogy ilyen törekvéssel vádoljuk.

De: több oka is van annak, hogy a lehetetlen vállalkozás sikerül.

Csak az egyik Lukacs sokadszor bizonyított, de újra és újra elképesztő képessége az összefoglalásra, sokrétű és bonyolult jelenségek tömör megvilágítására. A magyar kiadásban szinte szerzőtársa a fordító, Komáromy Rudolf, aki makulátlanul adja vissza, amit Lukacstól kapott. A szöveget, amely pezseg, üdít és szórakoztat, miközben szellemi folyadéknak kesernyés: félelem és gyűlölet igazgat, ahogy kupacolódik a vélemények halmaza. És ahogy haladunk a könyvben, úgy foszlik le a gondolatainkról a töprengésben, megtévesztésben, médiában és politikában rárakódott sallang. Kezdünk félni: vajon az összes sallang eltűnése után marad-e egyáltalán valami abból, amit korábban világnézeteink alapjainak tartottunk?

Hát nem is tudom.

„A hírnév és a becsület közötti ellentét” olykor világvége-hangulatba taszít, pedig lehet, hogy csak világnézetvége-hangulatba révedünk. És jé, éppen ettől válunk kicsit stabilabbá, magabiztosabbá, kevésbé manipulálhatóvá. Hiszen ha megértjük (például) a nacionalizmus, a populizmus, az államizmus és a népizmus kísérőjelenségeit – már ha úgy értjük meg, ahogyan Lukacs –, akkor jobban fogunk eligazodni abban, amit politikának kell nevezni.

Pedig Lukacs nem politizál.

Csak éppen láthatóvá teszi a politikát, érthetővé a kifejezéseket, használhatóvá a különféle hívószavakat. És egy-egy villanásra fölfoghatóvá válik (például) az állam hanyatlása, az orosz tragédia, a liberalizmus kudarca, és így tovább, nagyon sokáig.

Egy alaptétel állandó: Lukacs nemcsak tisztában van a nacionalizmus régóta és még sokáig minden másnál nagyobb eszmei erejével, hanem tisztázza is, hogy mit jelent ez. Eleinte úgy, hogy megérteti: mit nem. Utána úgy, hogy megérteti, mi és hogyan rakódik rá a hazafiságra, hogyan lehet valami önmaga ellentéte, anélkül, hogy a sokat primitivizált dialektika csapdájába rántaná a gondolkodót.

Mindeközben kisebb-nagyobb eszmefuttatások, megannyi briliáns félmondat, befejezve. Logikai mutatványok, de ebből a bűvészkalapból úgy ugrik ki a nyúl, hogy rögtön meg is süthetjük.

Kóstolják meg: finom.

John Lukacs bődületes könyvet írt, sokat markol, aki a kezébe veszi, és sokat fog.