Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián könyvükben fontos adalékokkal, sokszor revelatív ismeretekkel árnyalják, egészítik ki a rendszerről való tudásunkat. (A Bevezető-beli utalás ellenére egyébként a tartalomjegyzékben, az egyes tanulmányoknál, fejezeteknél nincs feltüntetve a szerző neve, kilétükre így – egy-egy szignós lábjegyzetből – csak következtethetünk.) A szerzők először áttekintik az állambiztonsági szervezet megszületését, átalakulását, felépítését (s röviden utalnak az előzményekre is).

Könyvük főszereplője a belső reakció, ideológiai fellazítás elhárításával foglalkozó III/III-as Csoportfőnökség. Tevékenységét, prioritásait jól érzékelteti, hogy például 1977-ben a volt uralkodó osztály tagjaira 4, a több tízezres ifjúsági „vonalra” 489, az egyházakra 421, a teljes kulturális területre pedig 485 ügynököt állítottak. Az 1962-ben létrehozott III. (Állambiztonsági) Főcsoportfőnökség létszáma a hetvenes évek végéig 5-6 ezer fő között mozgott, a III/III. – a megyei beosztottakkal együtt – átlagban 550 embert foglalkoztatott.

Tabajdi és Ungvári egykori belügyi tankönyvek alapján ismerteti az állambiztonsági munka legfontosabb feladatait, módszereit, az ügynökök kiválasztását, s beszervezésük, megzsarolásuk technikáit is. Egykori feljegyzések alapján vázlatos beszámolót kapunk a III/III. belső életéről, a munkatársak szakmai, anyagi gondjairól. Mindezek alapján a szerzők arra a banális következtetésre jutnak, hogy legtöbb honfitársunkéhoz hasonló, átlagos életet éltek. (Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy nem kerülhettek az állambiztonság célkeresztjébe.)

A szerzők közlik – gesztusértékű, fontos tett! – a III. Főcsoportfőnökség vezetőinek, a III/III. irányítóinak, osztályvezetőinek, s a politikai megrendelőknek (a Politikai Bizottság tagjai, a Központi Bizottság illetékes titkárai, a megyei első titkárok, s a KB egyes osztályának vezetői) a fényképes életrajzát. Néven nevezni, s reflektorfénybe állítani őket azért is olyan fontos, mert az ügynök ügyek kapcsán óhatatlanul olyan látszat keletkezett, mintha csak a besúgók – és esetleg tartótisztjeik – lennének az elsőszámú bűnösök. A rendszer igazi irányítói, működtetői és haszonélvezői azonban a politikai megrendelők voltak. Az állambiztonsági szolgálatok a párt szeme és füle volt, a párt politikáját, határozatait hajtotta végre: „termékeit”, azaz információit a párt felhasználta döntéseiben.

A Rákosi- majd a Kádár-rendszerben aktákba írták, miről álmodtunk. Az ÁVH 1956 elejéig egy millió kétszázezer embert tartott nyilván, az év szeptemberében már „csak” 550 ezret. A forradalom miatt ez a szám 1957 októberére 650 ezerre emelkedett. A kádári konszolidáció kezdete után – a PB 1963. szeptember 10-i ülésére készült jegyzőkönyv szerint – még mindig 246.659 állampolgár adatait kezelték. Közülük 5824 fő veszélyes elemnek számított, s több mint 106 ezren szerepeltek a kutató nyilvántartásban. Az adatok begyűjtésében, a megfigyelésben egy egész titkos hadosztály, 1950 és 1990 között körülbelül 200 ezer besúgó segített. (S akkor még nem is említettük az úgynevezett hivatalos kapcsolatokat: a vállalatok, intézmények igazgatóinak, főmérnökeinek, személyzeti osztályvezetőinek is rendszeresen be kellett számolniuk munkahelyük életéről, dolgozóiról.) Tabajdi és Ungváry eredeti BM dokumentumok alapján fantasztikus információkat közöl: a szolgálatok – főleg munkavégzés megtagadása, passzív ellenállás miatt – minden évben kizárta a teljes ügynöki állomány húsz százalékát. De ami igazán izgalmas: az újonnan beszervezett ügynökök fele már a második találkozóra sem ment el!

A könyv első fele adatok, tények, információk strukturált, de száraz halmaza; igazán az ezután következő „szemléltető” anyag az izgalmas. A gazdag jegyzetanyaggal ellátott esettanulmányokból képet alkothatunk magunknak a Cég módszereiről, a vezetők és beosztottjaik alacsony iskolázottságáról, bunkóságáról. Az ügynökök „tartása”, manipulálása, a játszmák és ellenjátszmák során feltárulnak a Kádárkorszak kisszerű emberi viszonyai, érdekkapcsolatai, felfeslik hétköznapjainak gazdag szövedéke. A 17 történet között olvashatunk a március 15-ék megünnepléséről, a Hétfői Szabadegyetemről, vagy a civil kezdeményezésre létrejött Dialógus Békemozgalom szétveréséről, több anyag pedig a Horthy-éra exponált személyiségeivel foglalkozik.

A kötet szereplői közül talán Hatz (Hátszegi) Ottó egykori vezérkari tisztnek, a béketárgyalásokban részt vett szófiai katonai attasénak jutott a legtragikusabb, legkalandosabb sors.

Családját deportálták, menyasszonyát meggyilkolták, őt pedig négyévi vizsgálati fogság után a Gulagra hurcolták, majd itthon évtizedekig zsarolták. Hosszú pályafutása során kapcsolatba került a magyar katonai elhárítással, a VKF-2-vel, a német, angol, amerikai, szovjet titkosszolgálattal, majd később az ÁVH-val, a III/III-mal s végül a Stasival. A III/III. egy időben hét ügynököt is ráállított, többek között Kádár Gyulát, a VKF-2 egykori vezetőjét, s Kéri Kálmán vezérezredest (’44-ben a VI. hadtest, majd az 1. hadsereg vezérkari főnöke). A III/III-nak egyébként olyan „ügyfele” is volt, Málnási Ödön történész, szélsőjobboldali politikus személyében – évekig Szálasi helyettese volt –, aki körül egy időben több mint hetven ügynök szaglászott.

Az egyházi hierarchia megtörését is több tanulmány dolgozza fel. A III/III. az elsőszámú prioritásának számító feladatát eredményesen végezte el: a katolikus egyházban a püspökök 64, az érsekek legalább 80 százaléka ügynök volt.

Akad a történetek között abszurdba hajló is. A Gellérthegyen konspirációs céllal épült Sole Mio bár, s panzió-bordély létrehozásáról szóló írásból (Az Ámor Háza) az is kiderül, hogy az állambiztonság egyáltalában nem volt mindenható szervezet, elképzelései megvalósításáért a Szövetkezetek Országos Szövetségével, egy szállodai vállalattal és a Fővárosi Tanáccsal kellett hadakoznia. A bár üzemeltetésével, s a nagyrészt hálózati személyekből verbuvált személyzettel folyamatosan bohózatba illő bonyodalmak adódtak. Az üzletvezető például azzal javasolta egy második műszakos ruhatáros felvételét, hogy az illető – mellesleg a nagybátyja – 1919-ben vöröskatona volt.

Az Elhallgatott múlt pontosan idézi meg a rendőrállam légkörét, mentalitását, jól érzékelteti, hogy a rendszert nagyrészt a besúgás, árulás, s a retorzióktól való fortélyos félelem tartotta össze. Néhány sarkos, leegyszerűsítő megállapítást, néhány tanulmány elnagyoltabb korrajzát, s Harangozó Szilveszter – 1977-től III/III-as csoportfőnök – vázlatosra sikeredett pályarajzát leszámítva csak elismeréssel írhatunk Tabajdi és Ungváry teljesítményéről. Aki szóra akarja bírni a múltat, annak megkerülhetetlen a munkájuk.