Konrád György önéletrajzi ciklusának legújabb darabja számos újdonsággal szolgál – például kétségbe vonja az „önéletrajz” fogalmát, elbizonytalanít a folytatásosság-folytathatóság kérdésében, s még abban is, ki írja egyáltalán a szöveget, amelyet olvasunk. De mindenekelőtt: ismét labirintusszerűen kanyargós, bizonyos csomópontoknál elidőző és játékos írás az Inga; feltűnően sokat reflektál a megírás körülményeire, idejére, módjára, indítékaira, az írásra mint feladatra és passzióra – egyáltalán, mintha az egész szöveg saját megteremtésének kommentárja volna.

Rimbaud óta tudjuk, hogy „az én – az valaki más” („je est un autre”), aki tehát önmagáról, életéről, gondolatairól ír, az nem azonos a „valóságos”, „hús-vér” személlyel. Bizony, ahhoz, ami megesett vele, Konrád sokszor hozzákölt, kitalál személyeket, helyszíneket és eseményeket, de ezért nem tehető felelőssé. „A könyv magát írja, a szerző leül, figyel, vár, ajánlatok érkeznek, a türelmesen kivárt mondat megállja a helyét. Az önéletrajzírás: kutatás. Adva van egy vizsgálati személy szőröstül-bőröstül, mindennel, amit egy ember önmagáról tudhat, nem feledve, hogy egész folyamatos környezetünkkel együtt vagyunk azok, akik vagyunk. Az én tehát igen sok embert jelent”. Vagyis: az én – az valakik mások.

Centruma persze van ennek az ironikus, ám halálosan komoly kutatásnak: „Ennek a könyvnek a szervező közepe időben az 1989-es fordulat, az erőszakmentes forradalom, a metamorfózis át és vissza a polgári világba.” Konrád szemmel láthatólag idegenkedik a hagyományos emlékirat nosztalgikus, igazságosztó, az elbeszélőt minden magánesemény és világtörténelmi fordulat közepébe állító jellegétől. Nem akar öreg, nagypapás bölcs lenni: „Könyveim egy-egy tevékenység szemügyre vételéből, cselekvési helyzetek feltérképezéséből születtek, szakmák körnvezettanulmánvai. És most mi jön? A nagypapa naplója? Egyelőre szögre akasztom a vénülés-projektet, unalmas és terméketlen„ – írja. Különösen irtózik az élet nagy kérdéseitől – ezeket kifejezetten humoros, harsányan mulatságos színekkel ellensúlyozza: „Hogy mire várok? Az életem értelmére. Jöjjön be a kertkapun, vegye le a kalapját, és köszönjön. Mondja: »Tisztelt uram, én vagyok az ön életének az értelme.«” Amit viszont nagyon fontosnak és érdekesnek tekint a szöveg beszélője, az az emlékezés folyamata, az emlékek rögzítésének jellegzetességei, a megtörtént (vagy meg nem történt) dolgok elbeszélése. „Nincsen önkénytől mentes elbeszélés, minden, ami van, egy pillanat múlva már csak volt, amiről ezt is, azt is lehet állítani. Nincs a szöveget megelőző cselekmény, az észjárás maga a mese” – foglalja össze saját szövege megírásának tanulságait.

Az Inga a változásoknak, eseményeknek, fordulatoknak a figyelem lankadatlanságának a könyve. Legalább annyira fontos benne az, aki néz, mint az, amit azután le is ír. Dohogására, dörmögésére, ironikus mosolyára érdemes odafigyelni.