Rég elfelejtettük az öregedő Arany 1877-ben írt tanácsát: „Olykor egy két szó is jobban / Helyre üti a szeget, / Mint az olyan, ki beléhord / Földet, poklot és eget / S ordít, amíg elreked.” Itt azonban csend van, nincs ég, föld, pokol, csak a mindennapi élet apró-cseprő ügyei, bajai. Ezért tűnik annyira természetesnek és magától értetődőnek minden sora. Végre valaki nem az ajtón dörömböl, hanem finoman megérinti a meztelen bőrünket. Persze, aki maga is írással foglalkozik, nagyon jól tudja, hogy a természetességhez mennyi írói gondosságra és rátermettségre van szükség, mint ahogy azt is tudja, hogy ehhez a humorhoz, ami az egész művet átlelkesíti, milyen tiszteletreméltó emberi tulajdonságokra van szükség. Az író tudja a legfontosabbat, az igazi humor az, ha saját magunkon is tudunk nevetni. A tárcát elröppenő műfajnak tartják, addig él, ameddig az ember ki nem dobja az aznapi újságot. Ez a könyv a bizonyítéka, hogy nem mindig van így: egyvégtében olvasva fölleljük benne a rendet, a sok apróság egésszé szerveződik, kitűnik, hogy mégiscsak benne van föld, ég és pokol. Úgy teszi le az olvasó ezt a csöndes, szeretetre méltó kordokumentumot, mintha regényt olvasott volna. Azt hiszem, nem téved nagyot. Lukács Eszternek ezekkel a sorokkal szeretnék köszönetet mondani az élményért, és biztatni őt a további munkára.