1967-től állít ki, Székesfehérvárott él. 1968-ban Párizsban járt. Hosszabb tanulmányúton volt Svédországban, ösztöndíjjal Rómában. Már a 60-as évek második felében, pályája kezdetén elkülönült a fiatal művészek neoavantgárd törekvéseitől. Művészi kifejezőeszközéül a falfirkák, gyermek- és barlangrajzok naivitását használja. Gazdag szimbolikájának egyik fő eleme a víz. Naplószerű festményei nagy részén a humor, az (ön)irónia, de ezzel együtt a melankólia uralkodik. Egyaránt fest játékos akvarelleket és nagyméretű táblaképeket, sőt a 70-es évektől kezdve dobozmunkákat is készít, amelyek festett installációja kicsinyített színpadi díszlet-makettek világát idézi. Festményei többnyire figurális, rajzos kalligráfiájúak; színhasználata azonban (Nadapi kert I., 1997) az imresszionizmus és az expresszionizmus intenzitásáról is tanúskodik. Leíró, elbeszélő jellegű formanyelve sajátosan könnyed, már-már gravitáció nélküli – gyakran az egyiptomi ábrázolásokhoz hasonló többnézetűséggel – térbeliséggel párosul. Képeinek kerete nem lezárja és egybefogja, hanem megnyitja, és a végtelenben folytathatóvá teszi műveit. Festményeinek, rajzainak, kompozícióinak (egy vagy több) centrumát, mint enyészpontot vagy fókuszpontot nem látható módon bújtatja el a képsík alá; így az egyfajta centrifugális erő középpontjaként szívja maga felé a gyakran örvénylő motívumokat, áramvonalakat. Művein a figuralitást és az absztrakciót társítja. Kedvelt motívumai a labirintus, kút, barlang, kert, torony, sziget, forrás; képeinek szereplői bohócok, törpék, gólemek, szárnyas alakok, bogarak; a jelenetek helyszíne gyakran a kocsma, a vasút, a város, a falu.
