Manapság szokatlan mértékű műgonddal megformált, látásmódra és hangulatra nézve egyaránt fegyelmezetten egységes gyűjtemény Vida Gábor negyedik prózai kötete, a Nem szabad és nem királyi címet viselő novellafüzér. Ha jellemezni próbáljuk, indulásnak akár a könyv címében megjelenő nyelvi ötlettel is eljátszhatunk. A történetek többségének a helyszíne vidéki város, jelentős múlttal, hiszen jogállását tekintve hajdanán „szabad és királyi város” volt, jó ideje viszont már nem az – és, furcsa módon, ugyanez mintha az egyes történetekre, sőt az egész kötetre is állna.

Az egyes írásokról ugyanis – első pillantásra – azt gondolnánk, azt szeretnénk gondolni, hogy ilyenek vagy olyanok, de a kicsit is gondos olvasás hamar kideríti róluk, hogy nem azok; hogy a gyűjtemény maga is lehetne ez vagy az, ám mégsem ilyen vagy olyan. Ilyen vagy olyan, ez vagy az: az egyes írások, de az egész kötet is bizonyos közhelyes várakozásokat ébreszt, preformált értelmezői automatizmusokat indít be – de bennünk van a hiba, ezek a mi közhelyes várakozásaink és preformált automatizmusaink, mintegy „kívülről” hozzuk magunkkal őket. A kötet szelíden, mégis határozottan mindvégig ellene dolgozik ezeknek a várakozásoknak és automatizmusoknak. Pontosabban úgy dolgozik ellenük, hogy tudomást sem vesz róluk. Még pontosabban: úgy tesz, mintha ezek voltaképpen nem is léteznének, az oktrojált olvasatok ellen az írások még csak nem is védekeznek megelőző jellegű szubverzióval, így teszik ezeket az olvasatokat, végleg és igen hatásosan, lehetetlenné.

 

Itt van mindjárt az első, a legideologikusabb és legkényesebb ilyesféle várakozás. Vida Gábor Kisjenőben született, jó ideje Marosvásárhelyen él, a Látó című folyóirat munkatársa – azaz, ugyebár, „romániai magyar író” vagy „erdélyi magyar író” (nem tudom, pillanatnyilag melyik megfogalmazás PC és melyik nem), amiből – legalábbis sokak szemében – önként adódnak bizonyos kisebbségvédelmi és identitás-képviseleti feladatok, s nem csupán közemberként és állampolgárként, hanem az írói munkában is. Tanulságos, milyen higgadtan és határozottan nyilatkozott erről az író egy 2005-ben vele készült interjúban (az irok.terasz.hu honlapon olvasható). „Sosem vagyok közíró, nem is leszek – szögezte le, majd hozzátette –, de a különvéleményre való jogomat fenntartom.” A képviseleti szerepet, annak kezdetlegesen ideologikus és kifinomultabban szakszerű változatát egyaránt elutasítja magától: „unom az üresjáratú trianonozást, mindig utáltam az olyan irodalomtörténeti nyitómondatokat, hogy »1918-ban (vagy 1945-ben) a megváltozott politikai körülmények stb....«, de szükségesnek tartja hozzátenni: „Viszont ahhoz, hogy az ember normálisan élhessen, számot kell vetnie azzal a hellyel, ahol él, számba kell vennie, mije van, mije maradt, és mihez kezdhet vele. Használható értéktudatra van szükség, nem melldöngetésre és nem fitymálásra.”

 

Szerinte az irodalom identitásteremtő és identitásőrző szerepe legalább annyira bajok forrása, mint amennyire büszkeségre okot adó sajátosság: ha mérleget készítünk, inkább baj, sőt – mint mondja – tehertétel: „Az irodalomnak Erdélyben komoly szerepe volt az egyéni és a kollektív identitás megfogalmazásában, ennek a tehertételnek máig ható következményei vannak, és nem a remekműveké a főszólam. Ez baj, de már nincs mit tenni ellene.” Hogy Vidának mi a véleménye a mai helyzetről, amikor Erdélyben (de viszonylag széles körben Magyarországon is) éppen ennek az identitásvédelmi szerepnek a legkezdetlegesebb változata élvez rendkívüli népszerűséget Wass Albertnek, otrombán propagandisztikus „nacreál” lektűrök szerzőjének, egyben egy „nemzeti” irodalmi kultusz bálványának és szentjének az alakjában, nem tudom, bár sejteni vélem. Viszont nem állhatom meg, hogy ne idézzem Claudio Magrist, aki Duna című könyvében Kafkáról szólván szálazta szét, mégpedig igen világosan és, sajnos, máig megszívleletlen tanulságokkal a „kisebbségi szerep”, „identitásvédelem” és „képviseleti irodalom” problémagubancát.

 

„Aki hosszabb ideig a kisebbség szerepét volt kénytelen játszani, és minden erejét identitása meghatározására és megőrzésére fordította, az hajlik rá, hogy akkor is így viselkedjen, amikor már nincs rá szükség. Aki csakis önmaga felé fordul, csakis saját identitása megszilárdítására koncentrál, és folyton azon igyekszik, hogy kicsikarja a kijáró tiszteletet, annál fennáll a veszély, hogy minden erejét a védekezésnek szentelve, beszűkíti tapasztalatainak horizontját, és a világgal való kapcsolata kisszerűvé válik.

 

Kafka, bár lenyűgözte a zsidó gettó élete és irodalma, határozottan és szomorúan állapítja meg, hogy egy írónak el kell szakadnia a kis népek irodalmától, mivel ezek a népek, arra lévén kényszerítve, hogy védekezzenek a külső befolyások ellen, annyira belemerülnek a túlélésért folytatott harcba, hogy nem tűrnek meg a soraikban egy nagy írót. Giuliano Baioni írja, hogy Kafka tudatosan lett azzá a nagy íróvá, akit egy elnyomott kisebbségi irodalom, amely nemzeti és kulturális identitását védelmezve pozitív, vigasztaló hangokra vágyik, kénytelen elutasítani, mert a Kafka-féle író űrt támaszt maga körül, megbontja az egységet, fenyegeti a közösség összetartozását.” (Claudio Magris: Duna. Kajtár Mária fordítása. 243-244. o.)

 

„Minden erejét a védekezésnek szentelve, beszűkíti tapasztalatainak horizontját, és a világgal való kapcsolata kisszerűvé válik” – a Nem szabad és nem királyi mindennek az ellenkezőjére a fényesen sikeres példa. Ebben a könyvben – s gondolom, egyébként is – Vida nem érzi szükségét a védekezésnek, tapasztalatai horizontját a lehető legszélesebbre tágítja, a világgal való kapcsolata pedig tágas és árnyalt. De elkerüli az éppúgy közhelyes és automatikus alternatívát is: nem kíván dacosan kísérleti író lenni, hanem – láthatólag az általa említett „használható értéktudat” birtokában – a hagyománnyal gazdálkodik. Egyetemista éveinek dadaista-szürrealista nyelvjátékait a jelek szerint végleg elfelejtette, s némi daccal jelenti ki (ugyanebben az interjúban), hogy „azt hiszem, kijutottam a szövegirodalomból. Mindig hagyományos prózát akartam írni, magyarán szólva: történetet szeretek mondani. ... Nem fogom megújítani a magyar prózát. Ha nagyképű akarok lenni, azt mondom általában, hogy én medvét először erdőben láttam, nem állatkertben és nem a tévében. Ez amolyan ars poetica.”

 

Valóban, a Nem szabad és nem királyi elbeszélései egyfelől jólesően ismerősek, mivel gondosan ráoltják magukat bizonyos jól megválogatott magyar elbeszéléstípusokra, köztük kora modern, sőt még korábbi, 19. századi változatokra: Vida – Krúdy és Mikszáth mellett – a magyar novellisztika első korszakára, Gozsdu, Petelei és a többiek világára is vet egy-egy termékeny pillantást. De viszonya ehhez a hagyományhoz paradox módon éppen azért meglepően újszerű és kísérleti, mert teljességgel természetesnek tűnik: Vida nem utánoz, nem parodizál, nem a pastiche stratégiája révén vesz fel valamiféle tudatos és ironikus viszonyt a hagyománnyal, ahogy ez manapság szokásban van, s ahogy ezt mintegy automatikusan várnánk tőle. Mintha egyáltalán nem kellene semmiféle „viszonyt felvennie”: egyszerűen birtokában van ennek a hagyománynak, s szabadon él vele.

 

Mint ahogy szabadon él a szélesebb értelemben vett műfaji hagyománnyal is. A kötet elbeszéléseinek java része – mint említettem – ugyanazon a helyszínen játszódik: egy névtelen maradó városban, ennek a lakói és vendégei a szereplők. Azaz – legalábbis részben – afféle „novellaregényt” vagy „integrált elbeszélésfüzért” olvasunk (napjainkban igen sokak által művelt forma: az elmúlt néhány évben például Háy János, Dragomán György, Tóth Krisztina és Békés Pál írtak ilyen könyvet, de ugyanezt a formát, egy virtuális regény kompozícióját jelölik ki Bodor Ádám Sinistra körzetének, ennek a kortárs-klasszikusnak a „fejezetei” is). De Vida lazán tartja magát ehhez a szerkezethez, több elbeszélés is van, amely egyáltalán nem vagy csupán némi szelíd értelmezői erőszakkal kapcsolható a városhoz. (Ilyen például a kötetet nyitó Kelj fel, és járj balladásan véres története, Jézussal, fegyverrel, erőszakkal, átokkal-babonával.)

Hogy hol is van ez a város, érdekes kérdés, megválaszolása – megválaszolásának kísérlete – pedig sokat elmond Vida írói módszeréről, egyáltalán könyvének „világáról”. Bizonytalan a tér: egyik-másik írásban a helyrajzi utalásokból és a szereplők nemzetiségi hovatartozásából meglehetősen nyilvánvaló, hogy valahol Erdélyben van ez a város; máskor viszont olyasmik esnek meg ugyanitt, amelyek elbizonytalanítják az olvasót: ilyesmik nemhogy Erdélyben, de sehol sem történnek – mert nem történhetnek – meg, hacsak a mesében nem (lásd például a Vivát, összes pezsgő! című elbeszélést). De legalább ugyanennyire bizonytalan – pontosabban hol bizonytalanabb, hol bizonyosabb – az idő is. Az írás előadásmódja, az írás szereplőinek rangja-hivatala, a megszólítások stb. alapján néha az az érzésünk, hogy száz évnél is régebbi időben vagyunk, Mikszáth vagy Krúdy valamelyik városkájában, azaz semmilyen értelemben nem „valóságos” városban, hanem a vegytiszta irodalmi képzelet világában. A rákövetkező novellában aztán váratlanul megjelenik egy párttitkár, amiből tudni véljük: mégiscsak a közelmúltban-jelenben és létező városban vagyunk, hely és idő biztos (Nő volt a dologban...).Illetve mégsem az. Vegyük példának az említett párttitkárt, „Jurcsák elvtársat”. Afféle zseb-Ceausescuként érkezik a városba, beszédet mond, rendelkezik stb. De aztán kiderül, hogy van valami titokzatos ügye Frátye Turku zsibárussal, aki a Kara Dengizből származott el ide a városba, s ebben a titokzatos ügyben szerepet játszik egy Koblentzy-féle párbajpisztoly, amelyből egyetlen párat gyártottak, s ebből a párból is csupán egyetlen maradt meg. Később, már a diktatúra bukása után Jurcsák elvtárs visszasettenkedik a városba, az elhurcolt Frátye Turku felől érdeklődik, majd meggyónja a városiaknak, hogy „volt egy Koblentzy-féle pisztolyom”, és „volt egy ember, akit meg akartam ölni, mert ugyanazt a nőt szerette, mint én”, s ezért lett belőlem gonosz párttitkár. „Ki hinné, hogy Frátye Turku meg Jurcsák elvtárs egyazon nőbe volt szerelmes hajdanán a Kara Dengiz mentén, partján, közepén, szélén vagy meglehetős távolságban tőle” – tűnődik el mindezen az elbeszélő.Azaz mégsem a közelmúlt valóságában, a diktatúra ténykörülményeinek a világában vagyunk, hanem valamiféle egzotikus és valószínűtlen románcban, ahol nem a tervteljesítés, hanem a szerelem, a bosszú és a vér a téma. Illetve – az írás csodája folytán – egyszerre vagyunk mindkettőben, mégpedig úgy, hogy közben nem észlelünk semmiféle törést a kétféle világ: a realisztikus és a fantasztikus között. Csodák esnek mindenfelé: pisztolygolyók kapnak minden ok nélkül gellert a levegőben, a városba költöző fizikatanár útiládájában egy gravitonokat befogó készülék lapul, ettől megemelhetetlenül súlyos az egyébként lényegében üres láda, az igazságügyi elmeszakértőt Szent Illés vezeti el a helyre, ahol átveheti a pásztorok királyának kijáró ezüstérmet, amely egy éven át lesz az övé. Közben pedig minden a helyén van, hihetően és valóságosan, úgy, ahogy mindennapjainkban megszoktuk.Egy ideje „mágikus realizmusnak” hívják az ilyesmit. De nem is a műszó a fontos, hanem a teljesítmény: a Nem szabad és nem királyi rangos munka, a dolgát hibátlanul végző, a külső szerepkényszerektől még csak inverz módon sem determinált-korlátozott író műve, egyszerre súlyos, egyszerre tüneményes olvasmány. Nagyon tetszett.