A kérdés tehát az, hogy mi adja a többi Esterházy-munka mellett és között a most megjelent Semmi művészet című könyv sajátosságát. Elsőként azt mondom, noha ez a jellemző ráilleszthető a többi munkára is, ám talán itt mindennél jogosabb a használata, ahogy jogos volt a használata a Javított kiadás kapcsán is: a szerző önmaga számára megteremtett érett szabadsága. A szabadság kifejezést, van ebben valami árulkodó, általában politikai értelemben használjuk a mai napig, ám itt másról van szó: arról, hogy Esterházy íróként olyannyira szabaddá tette magát, hogy tudott beszélni, éppen a HC hatalmas tömbje után a kevésbé hősi múltról is, s most tud játszani anyja alakjával is. Szabadon, kötetlenül, és az olvasó által is elfogadottan. A nyelv, a nyelvi kihívásoknak való megfelelés, a történet formálása a felszínen mintha kiszolgáltatottá tenné az anyát, ám éppen fordítva van: ez teszi állandóan élővé, ha lehet így mondani, az újabb és újabb nyelvi rétegek folyton átrajzolják az alakját. Igyekszem ezt pontosabban is megfogalmazni: a fiú önmaga számára életben tartja őt. Idézem a vonatkozó textusokat: „Anyámat nem érdekelték az anvaklisék, ezért hol használta őket, komolyan, kiszolgáltatottan, nem évődve vagy ironikusan, hanem beléjük rémülten kapaszkodva, hol hidegen kifigurázta őket, mintha ő ezek fölött állna, s ilyenkor ott is állt” – ez inkább a lehetőséget teremti meg a kliséken felül álló anya alakjának a megrajzolására, a következő tétel viszont pontosan jelzi, hogy a szöveget formáló én – erre az énre a szerző erőteljesen „rájátszik” azzal, hogy könyveire, korábbi szövegeire utal, filológusi pontossággal, s hát a számos csábosnak szánt önironikus utalással – uralkodik ebben a világban, s neki van szüksége az anya alakjának a szövegben való újrateremtésére: „Azt, hogy anyámmal együtt öregedhetek, azt az Ég nagy ajándékának tartom.”
Ennek a prózának a szabadsága azonban nem abban áll, hogy az anya alakját megteremti, hanem abban, hogy a maga céljainak alárendelten teremti meg. Nem a szerző, hanem a próza. Így azok a klisék, amelyek anyaregényként próbálják megnevezni ezt az Esterházy-könyvet, erősen leegyszerűsítők, mivel nem kérdezik meg, hogy mi végre teremtődik meg az anya bizony minden klisé fölött álló alakja. Ezt a kizsákmányolást egyébként Esterházy a maga prózájával szemben is elvégzi, azaz a próza önnönmagával. Utaltam már a prózaíró gyakran használt kellékeire, a kicsit is gyakorlott olvasó megérzi, hogy a nagy vallomásokig tartó bevezetőben mintha minden nagyon is rendben lenne, ami azt is jelenti, hogy ennek a felvezetőnek nem a felvezetés a feladata, hanem... Hanem mi is? Azt hiszem, hogy – akárcsak az írásban szereplő anya alakjának a megteremtésével, hősiesnek tűnik e kifejezés – az epikai hitel megteremtése, amelyben realitás és irrealitás együttesen kavarog, mint egyébként rendesen is.
Itt és így teremtődhet meg Puskás, Bozsik és az anya találkozásának a magyar irodalomból alighanem kitörölhetetlen pillanata, s így nyílik lehetőség a fociról szóló vallomásának megfogalmazására is: „...anyámat tényleg a játék mint olyan foglalkoztatta, a játszás maga, a lehetőségek szépsége, a megvalósításban rejlő esztétika, a testnek és szellemnek oly ritkán látható közös munkája (nem igaz, kisfiam, hogy a futballt fejjel játsszák, és nem igaz, hogy lábbal játsszák), egyáltalán ama téglalap világszerűsége, a futball mint a Nagy Elbeszélés kicsiben, szóval mindaz, amit erről ki szoktak eszelni, mégis mivel mindezt az életével vette körbe, gyakorlatiasságával, sosem szállt el a széplelkek metaforákkal festett égboltja felé, két lábbal állt a földön, a tizenhatos vonalának meghosszabbításában, de, hogy mégis megengedjek, ne engedj meg, kisfiam, hogy mégis megengedjek egy giccses fénypászmát – a kivilágított esti futballstadionok olyanok, mint a naplemeneté: kétségbevonhatatlan szépségük érvénytelen, mint egy lejárt sportorvosi engedély: lehet, hogy nem vagy rákos, se náthás, de ezt nincs módunkban figyelembe venni –, egy csudaszép fénypászmát az előbb említett égbolt felől, a földön áll, mégis a föld fölött lebeg kicsit. Én úgy húsz centiméterre taksálom (esztimálom).”
Esterházy Péter ebben a földtől való húsz centiméteres elszakadásban teremti meg az anyafocit, a kifejezés valamennyi értelmezési lehetőségében. Azt hiszem, a végérvényesség szándékával. De ha nem azzal, akkor sincs baj...
Engedélyezi, hogy összegyűjtsük és felhasználjuk az adatait, ezáltal személyre szabhassuk az Ön számára nyújtott szolgáltatásainkat?
Állítsa be az Ön számára elfogadható viselkedési módokat vagy látogassa meg e célból létrehozott bővebb információt tartalmazó oldalunkat, hogy tájékozódjon a lehetőségeiről!