A kamarazene jegyében eltöltött évek — korunk nehezen érő termésére jellemző, hogy egy évre alig egy kompozíció jut! — tendenciája az apparátus fokozatos leépítésére mutat: vonósnégyes, duószonáta, szólószonáta jelzi e fogyó hangzásvilág útját. Persze a mondanivaló súlyát és a szerkesztés koncentrációját nem a megszólaltató hangszerek mennyisége határozza meg, sőt: a felkészüléshez idő és gyakorlat kellett, míg a gordonka — Bach óta talán először — egymagában megszólalhatott, hogy összefoglalja az első vonósnégyesben meghirdetett művészi programot, levonja a vonósduóban szerzett szólammintázási tapasztalatok konzekvenciáit, és a zeneszerző én-formában, egyes szám első személyben közölt mondanivalójának tolmácsává legyen. A komponálás ideje: 1915. Ebben az évben még egy művet írt Kodály szólógordonkára, a kiadatlan Capricciót; műhelyében befejezésre várt a Megkésett melódiák hét dala, az op. 9-es Öt dal és a Hét zongoradarab. A szonáta bemutatója 1918-ban, Kodály szerzői estjén volt, Kerpely Jenő előadásában...

A gordonkaszonáta nem idéz népdalt; hangjából egy elképzelt magyar klasszikus zenei múlt emléke csendül, nyugalma és méltósága ennek idiómáit beszéli a gordonka nemes zengésű tónusán. A szonátaformájú nyitó tétel tematikája mindvégig ezt a nemes komolyságot sugallja. A második tétel olyan vallomás; amelyre egy zeneszerző életművében csak egyszer kerülhet sor, mert másodszorra vagy ismételné önmagát, vagy veszítene intenzitásából dikciójának bensősége. Recitativóval indul és áradó dallammá fényesedik ez a monológ, a gordonka irodalmának egyik legfélelmetesebb próbaköve, de ugyanakkor leghálásabb előadói feladata. Az ilyen meghitt kitárulkozás adekvát folytatása mindig kényes zeneszerzői probléma: mi következhet utána, hogy feloldjon, de ne feledtessen, hogy a hallgatót — és önmagát — visszahozza a földi valóságba, hogy folytatni lehessen az élet mindennapjait? Ahány zeneszerző, annyiféle próbálkozás, erre éppen a kamarazene irodalmában találhatunk számos — jól-rosszul megoldott — példát. Kodály a táncos mozgalmasságot választotta, de nem a vidámságét, hanem a dacos-kesernyés, keményveretű szilajság tempós nekilendülését.