A gordonkára és zongorára írott szonáták műfajával Beethoven már a hegedűszonátákat megelőzően is foglalkozott; valójában ő az első, aki mai értelemben vett, igazi gordonkaszonátát írt, felszabadítva e hangszert a számozott basszus kiszolgálásának másodrendű sorából. Annál érdekesebb, hogy gordonkaszonátáinak száma az életműhöz viszonyítva csekély, és hogy ezek mintegy polárisan helyezkednek el a fiatalkori, az érett és az öregkori kompozíciók egy-egy meghatározott periódusában...

A fiatalkori gordonkaszonátákat Beethoven 1796-ban, berlini utazása alkalmával komponálta, és a lelkes gordonkajátékos uralkodónak, II. Frigyes Vilmosnak ajánlotta. Sajátságos és a beethoveni életműben meglehetősen ritka formát választott e szonáták számára: kéttételes szerkezetet, amelyben az első tételt nagyszabású lassú bevezetés előzi meg. Ez a formatípus az északnémet hangszeres zenében közkeletű volt, és megelőzte a klasszikus szonátaciklus háromtételes modelljét.

Az op. 5 két gordonkaszonátája nem a társasági zene könnyed csevegő hangját intonálja, ami az egy évvel később irt első hegedűszonátákra jellemző. Súlyos mondanivaló, töprengő kifejezés, és széles formai felületekben való, nagyvonalú kibontakozás adja e művek korukat megelőző, jövőbe mutató stílusát. A mondanivaló teljes súlyát a szonátaformájú első tétel hordozza, amelynek hangulatát a lassú bevezetés alapozza meg és a mozgékony, könnyed finálé oldja fel.