Öt évvel ezelőtt Pestszentlőrincen felavatták Szécsi Margit mellszobrát. Tavaly a szobrot a fémgyűjtők elorozták. Idén az önkormányzat újraöntette Kő Pál kiváló alkotását, bizonyítva ezzel is, hogy a szülőföld büszke a költőnőre, akinek élete nem volt könnyű, s bizony zajos siker sem kísérte. Nem vágyakozott ugyan ezután, de több elismerést érdemelt volna. Nemzedékének néhány tagja, többek közt férje, Nagy László is nagyszabású lírai forradalmak hőse volt, s ezek mellett az ő teljesen egyéni hangjára, szemléletmódjára kevesebb figyelem jutott. Halála óta lassan két évtized múlik el, sok hajdani érték megkopott, sokakat méltatlanul felednek, Szécsi Margit költészete azonban kiállta az idő próbáját, kiiktathatatlan helye van az évszázadok magyar költészetében.

Mindez eddig is tudható volt, az életmű azonban most újabb kötettel gyarapodott: a prózai írásokkal. E közel háromszáz oldalnyi anyagból Szécsi Margit életében csak elvétve jelent meg néhány lap. Egy évtizede a Hitel és a Kortárs közölt két terjedelmesebb művet kéziratból, s mostanáig kellett várni, hogy teljességében kibontakozhasson a gazdag prózaírói hagyaték. Köszönet illeti a Holnap Kiadót, s legelsősorban Nagy Andrást, aki példás lelkiismeretességgel gondozza szüleinek alkotói örökségét. Nélküle akár el is kallódhatott volna e kötet anyaga, amely nem csupán kiegészíti az életművet, hanem tejesebbé teszi. Segít ebben a válogatott bibliográfia s Jánosi Zoltán elemző esszéje is. Fotóanyag biztosítja, hogy az elvont szemléletesebbé válhasson.

Első pillanatra furcsa a kötet címe: Tenger véled! A bulgáriai tengeri naplók csak részben adnak magyarázatot erre. Tudható azonban, hogy a költőnő szeretett játszani a nyelvvel, s kedvelte az anagrammákat. Ezek egy rövid szöveg vagy név betűinek átcsoportosításából keletkező új szövegek. A végrendelet szóból lett a Tenger véled! S tegyük hozzá: ezek a prózai írások a hagyaték részei, s ily módon végrendeletként is értelmezhetők. Életvallomások, a világszemlélet, a költői ars poetica megfogalmazásai, s bennük a valóságkép és az önelemzés, egy végiggondolt élet tapasztalata jelenik meg. Csak találgatni lehet, hogy ezek zöme miért maradt kéziratban. Részben magyarázat lehet a szakmai szemérmesség: miként a prózaíró titkolni szokta a verseit, a költő sem érezte magát biztonságban prózaíróként. Szempont lehetett az is, hogy Szécsi Margit társadalomkritikus szemléletének nem örvendett a konszolidálódott szocializmus korszaka, amely lírában jobban elviselte ezt a hangot, mint epikában. 1990-hez közeledve pedig talán a közéleti forrongás, majd a betegség gátolhatta e kéziratok kiadásának szorgalmazását, bár a kötet utolsó ciklusát maga a költő válogatta.

Humoros oldala felől közelítve: maguk az anagrammák is kifejezik a társadalomszemléletet, íme néhány példa: kommunizmus – mumus mozink, lenini elvek – Kell-e Ninive?, politika – piti akol. 1980 táján születtek ezek a szójátékok, akárcsak az a kijelentés, mely szerint „a munkás ma is munkás. Kizsákmányolás is van, természetesen.” Elgondolkoztató, hogy a prózai írások, a vallomások egyik kulcsszava a nép. Az a fogalom, amelyet az ötvenes évek politikája oly gyalázatosan lejáratott, amelyen később a posztmodern szemlélet a nemzet fogalmával együtt csak röhincsélni képes, s amelyek – Petőfi Sándor szellemében – mégis jogot kérnek és követelnek maguknak. Szécsi Margit többször leírja, értelmezi, hogy ő emberként és költőként is a nép része: „Én az a nép is vagyok, aki a nagy költőket adta, s aki maga is költő. Ha jó művet írok, akkor érzem: igazam van – tehát nekem fokmérő a vers. Nem a politikusokra, de a jó költőkre kell támaszkodni. És ezért egyetlen méltó glória a hóbavetett költői száj. A többi csak a nép elvakítására jó.” Ne gondoljunk az ilyenfajta mondatok alapján felfokozott költői öntudatra, kései váteszkedésre. Szécsi Margit számára az igazság kimondásának, a hitelességnek a fokmérője a nép- és a nemzetfogalom. S eközben ő nem vátesznek, hanem a nemzet napszámosának tekinti magát, aki költőként vált azzá tíz meg néhány millió közrendű napszámos között, s így élesebben és tisztábban képes látni rémeket és reményeket is. „Nem tudni, mi lesz a jövőnk a világban, mikor jön el ránk a történelmi éj. Az ma már bizonyos, hogy az utolsó magyart is elkíséri Nagy László hangja” – írta 1985-ben. A kötet első fejezete a Mesék, életemből. 1968-ban keletkezett ez a ragyogó önéletrajzi vallomás a gyermek- és ifjúkorról. Olvasmánynak, vallomásnak is elragadó ez az emlék-mozaikokat sorjáztató, mégis megbonthatatlan egésszé varázsolódó szöveg. Mindjárt az első oldalon ott van a negyvenéves ember hitvallása: „Akik megalkudtak az élettel, azok lehúznának. Én nem fogok megalkudni. Felülemelkedni sem akarok. Élni fogok, az emberiesség törvénye szerint.” Azért nem keletkezett szabályos életrajz, mert Szécsi Margit nem az eseményrögzítést, hanem inkább a kifejezőképességet tartotta önmagára jellemzőnek, s igaza volt. S azért csak az első húsz évet írta meg, mert ”Csak az ifjúságtól várható, hogy semmi jogról le ne mondjon. A felnőttek többsége, fájdalmasan, de lemondott.” A fényes szellők, a Rákosi-kor, 1956 tapasztalata is ott van ebben az állításban. Megtört emberek sokaságát látja az utcán a szemlélődő. Vajon mit láthatna negyven évvel később?

A második nagy szerkezeti egység a Tengeri naplók öt füzete. Ezek a hetvenes években keletkeztek a Fekete-tenger partján. A költői életrajz egyéni volt, de tárgyias, a naplókat költői munkanaplóknak is nevezhetnénk. A szerkesztői jegyzet sokszor utal versekkel való rokonságra. Az is könnyen észrevehető, hogy e naplójegyzetek nem csekély része szabályos prózaversnek tekinthető, csak ki kellene őket emelni. Tehát nem csak a költői műhelyt ismerhetjük meg eléggé alaposan, hanem a lírai életmű is kiegészül. Teljes körűen beigazolódik az, amit az életrajz állított: kulcsszerepű az ámulat. „Az ámulat a világ fölfedezése. Az ámulat: egy pillanat, de fölér több év tapasztalatával és eseményanyagával. Az emberiséget az ámulat emelte ki az állatsorból.” A tenger és az gbolt, a Nap és a Hold magától értetődően válnak e költői gondolatkör fő motívumaivá. A sétálás és a szemlélődés, a Biblia és a népmesék olvasása kerek egésszé formálja az élménykört. Racionális költői mítosz formálódik napról napra haladva. Csigák, kövek, kagylók szemlélése és gyűjtése adja meg az érintés és a birtoklás örömét. Nyelvébe zártan egyedül él a tengerparton a költő, s közben a világegyetemmel társalog.

A kötet harmadik szerkezeti egysége a Pillanat – Napillat tartalma: „Szécsi Margit gondolatai irkalapokon”, a szerkesztő válogatása. A negyedik címe: Mécs a Szirtig – IGA, MÉCS, SZIRT viszont a költőnő által egyberostált, részben megjelent írások sora. (Mindkét cím anagramma, a második a költőnő nevének kettős változata.) Bevezetőül ezekre az írásokra már hivatkoztam: az emberi és a költői világkép bontakozik ki bennük. Aki már ismerte az életrajzot és a tengeri naplókat, annak számára a kötetnek ez a második fele lesz az igazi újdonság. A könyv egésze pedig nemcsak posztumusz ünnepi ajándék a nyolcvan éve született alkotó örökségéből, hanem annak is bizonysága, hogy ő még annál is jelentékenyebb művész, mint ahogy eddig bennünk élt.