„Műfordítani annyi, mint gúzsbakötötten táncolni” – idézi Kosztolányi Dezsőt könyve első fejezetében Gergely Ágnes író, költő, műfordító. A magyar versfordítói gyakorlat valóban nem éri be kevéssel. Magyar nyelvre egyszerre illik formailag és tartalmilag is hűen fordítani, ez a hagyomány tehát magától értetődőnek tekinti a kötelező bravúrt, a lehetetlen megkísérlését. S arról, hogy ez a gúzsbakötöttség mégis milyen szabadságot kínál, miféle kalandokra nyit lehetőséget, Gergely Ágnes új könyve igen sokat elárul.

A Tigrisláz verselemzései egyetemi szemináriumok anyagából, egy terjedelmes műfordítói esszéből, illetve a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián tartott székfoglaló előadásból nőttek kötetté. Az anyagot klasszikus, nagy angol költemények (William Blake, Keats, Swinburne, Yeats, Sylvia Plath, Ted Hughes és mások műveinek) fordításai biztosítják. Gergely Ágnes alapos, figyelmes és érzékeny olvasóként, ha szükséges, anekdotákkal színesítve vázolja a művek kontextusát, majd ezt rendre az eredeti, angol nyelvű vers elemzése, a fordítás (vagy fordítások) bemutatása, illetve a fordításelemzés követi.

A műfordításban természetesen nincs utolsó szó, a legnagyobb klasszikusokat is időről időre újra kell formálni. A klasszikus fordítások párhuzamos olvasása ugyanakkor számos tanulsággal szolgálhat: így veszi szemügyre Gergely Ágnes William Blake halhatatlan művének (The Tyger) két híres magyar fordítását, Kosztolányi és Szabó Lőrinc munkáit. Előbbi Tigris, utóbbi A tigris címen fordította le a költeményt, s tévedünk, ha azt gondolnánk, hogy ennek a fölemlegetése fölösleges szőrszálhasogatás. Gergely Ágnes alapvetése, hogy a lelkiismeretes műfordításban nincsenek véletlenek, minden döntés, minden választás komoly követkézmenyekkel bír. Ezeknek a következményeknek néz utána, tudván, hogy furcsa senki földjén jár az, aki egy idegen nyelven született verset egy másik nyelv közegébe próbál átültetni. Ahogy John Keats Óda egy görög vázához című versének elemzésében írja: „A magyar fordítónak nemcsak az angol fonetika, hanem a magyar fül szerint is hallania kell a verset. A magyar fordító két szólamot hall: a verset és a fordítás lehetőségét. Az angol rövid hangzókat, és azt, ahogyan magyarul megnyújtaná őket a hangsúly és a mássalhangzó-torlódás.”

Igen, a technikai részletek, hangtani, verstani, stilisztikai apróságok a vers lényegéig ható kérdésekké válnak ebben a kötetben. Egy-egy ritmikai vagy rímtechnikai megoldás, egy-egy választás a fölmerülő szinonimák között másmás hátteret, jelentésmezőt kölcsönöz az adott verssornak. És ez messze nem csupán technikai kérdés. „Mindkét betoldás oka lélektani-ritmikai” – jegyzi meg egy helyen a szerző, egy Vörösmarty-féle Shakespeare-, illetve egy Lakatos István-féle Vergilius-sorra utalva. Lélektani-ritmikai: vagyis a fölmerülő ritmikai problémát az adott fordítók arra használták föl, hogy egy másmilyen természetű probléma megoldási helyévé tegyék. A két aspektus nem válik el a költészetben, s így a műfordító munka során sem.

Ennek fényében nem lehet meglepő, hogy Gergely Ágnes verselemzései sem csupán a fordítás műhelyproblémái körül forognak. A vers „külseje” és „belseje”, a megszólalás mikéntje és a versbe foglalt „közlés” nem válik el egymástól. „Hatszor hangzik el a happy és hatszor az ever, illetve a for ever – olvashatjuk a Keats-elemzésben. – A mérnökien kiszámított, önkínzó verdesés csöndben átizzítja az előző versszak decrescendóját. Aki ennyiszer mondja, hogy boldog, boldog, boldog és örökké, örökké, örökké, az magát bátorítja, mint egyedül hagyott gyerek a sötétben.”

És hát persze akadnak olyan esetek is, melyekben a vers „közlése”, hitelessége lesz az újraolvasás tétje: Gergely Ágnes beszámol róla, hogy Sylvia Plath Apu című, híres-hírhedt versének fordítójaként hogyan olvasta újra a költeményt, illetve a Plath-levelezést, hogyan igyekezett föllelni a verset életre keltő impulzus hitelességét, miután egy bő évtizeddel Sylvia Plath öngyilkosságát követően kiderül, hogy a költőnő édesapja sosem volt náci katonatiszt, s így nem lehet a versbeli megtagadott-elsiratott apafigura közvetlen mintája. „Az önigazolás szándékának dühével olvastam végig Sylvia Plath leveleit. Azzal: ha most magamat igazolom, a verset igazolom” – jelenti ki, hogy végül Sylvia Plath életét végigkísérve föllelje a költemény hitelének művészi és pszichológiai fejezetét.

Amit az élet tényei gúzsba kötnek, a vers kiszabadítja. Gergely Ágnes kötete, a Tigrisláz nem csupán verselemzésre vagy verstanra, hanem a vers olvasására tanít.