Nyerges András Voltomiglan című regényében saját gyerekkoráról beszél; egyre csak töröm a fejem, lényeges-e vajon, hogy valószínűleg minden szava igaz, vagyis tényekre épül. Hogy ez a regény ezek szerint nem is fikció, hanem színtiszta rögvalóság, és akkor úgy regény, ahogy az élet (vö. „az élete kész regény”).

Nem veszem én ezt komolyan persze; ha regény is, nem kész, annyi biztos. Anyag, életanyag, nyersanyag; várta a maga valóságosságában, hogy Nyerges, ez a finom és biztos tollú íróember megtalálja a hozzá illő irodalmi formát, és egyáltalán nem utolsósorban a pillanatot, amikor többet képes jelenteni annál, mint a valóságban, amelyből vétetett.

Tudom, hogy ez a regény egyszer már megjelent; mulasztásom ez akkorról, ez nyilvánvaló, és meggyőződésem, hogy a legjobbkor olvastam most, a második megjelenés alkalmával. Most – tehát ebben a mi kollektív jelen időnkben – tud személyes ismerősömmé válni az a kisfiú, aki a regény főhőse, egyben narrátora, egyben a nézőpont, amelyen keresztül azt a világot látjuk, amit ő látott akkor.

Akkor még nem éltem, de ez csöppet sem gátol az értésben – ez is legalább közvetett bizonyíték arra, hogy regényt tartunk a kezünkben. Akkor a múlt század 40-es éveiben vagyunk, a második világháborúban, amely Nyerges regényében leginkább nem lövésektől és haláloktól hangos, hanem a hétköznapi élet, a családi miliő iszonyatáról.

A kisfiú, Andriska akkor még valószínűleg nem tudta, hogy gyűlöli a nagyanyját, aki pedig magának Horthy Istvánkának a levetett télikabátját szerezte meg a kis unokának – provokáció ez is, naná; a szülőkre irányuló provokáció. A család fölébe növő, azon gátlás nélkül eluralkodó erős asszony ennél gyilkosabb provokációkra is képes, derül majd ki később...

Andriska, a kisfiú eléggé értetlenül nézi a közvetlen környezetében hullámzó szeretetet, gyűlöletet, megvetést és tűrést: Andriskát gyöngéden szeretik a szülei, anyját kérlelhetetlenül gyűlöli az anyósa, anyja meg tűr, apja úgyszintén – utóbbi azért, mert szörnyű esküvéssel rákényszerítette a tűrést a saját anyja, ugyancsak gyerekkorban, soha nem múló traumaként.

Nyerges a regényében körültekintő gondossággal megrajzolja a figurák kontúrjait és a viszonyokat – csöppet sem vezeti elfogultság, netán érzelmi bosszúállás, de még csak az utólagos megértéstől, feldolgozástól remélhető megkönnyebbült vigasz sem; közben persze nagyon is vezeti valami, de erről alább –, nagyvonalúan kezeli a formát, amit kitalált hozzá, a hosszas mondatokat, a függő beszédet, mindent akkurátusan, még sincs benne semmi forszírozottság, csak áradás. A stílus is szikár, leíró, fojtott.

Van itt néhány fénykép is, bizonyíték, ha úgy tetszik, a borítón, a belső borítón; és azon kapom magam, hogy egyre odalapozok, megint és megint megnézem ezt a mosolygós-szigorú nagymamát, a finom vonású „másik” nagyapát, a Zsigát, meg a kisbaba Nyergest. Ezek a fotók és még néhány másik képződnek meg a könyvben is, tablószerűen. Úgy képzelem, valahol középen áll a kisgyerek, két karja fölfelé nyújtva – s hogy mikor ki ragadja kézen: hát ez a regény maga. Máig ható lelkiismeret-furdalások, kényelmetlenségek, rossz érzések gyökereiig van leásva itt: hogyan lesz egy séta, egy kellemesnek ígérkező séta több évtizedes lidércnyomássá, pusztán a később történelminek nevezett események egybeesésétől, hogyan válik – ugyancsak a történelmi események hatására – ember embernek farkasává, hogyan lehet ebből kikeveredni és felnőtté válni, na, ezen tényleg van mit elgondolkodni.

A valami, amiről fentebb írtam, igazából egy üzenet (Nyerges publicista is, erősen gondol): mi van, ha mégsem úgy van minden, ahogy van. Mi van, ha bárki egy varázslatos pillanat alatt saját, kirekesztő világnézetének a túloldalára kerül, ha ő lesz az, akire az előbb még kirekesztőleg nézett, szóval mi van akkor, ha – teszem azt – a rettenetes zsidózás (vö. néger, cigány, buzi stb.) forrpontján kiderül, hogy mi magunk is, ugyebár... A regényben mindez nem didaktikus lóláb, hanem remek záróepizód. Hátrébb az agarakkal. És az agyarakkal.