Gyakran jó együtt „pörögni” a világgal, jó megtapasztalni az élet vad, energikus áramlá-sát, de vajon mi történik velünk, ha lelassulunk, és a száguldás helyett a csendesen, meg-fontoltan ballagó idő mellé szegődünk sorsunk országútján? Mi történik, ha mindezt tág-ra nyitott lélekkel tesszük, és hagyjuk, hogy szabadon belénk szivárogjon – legyen bár édes vagy keserű, simogató vagy fájdalmas –, amivel bandukolásunk során találkozunk? Milyen emberekké válunk ezáltal? Netán kitett idegenként magunkra maradunk, eltéve-dünk egy álmosan sivár, vagy éppenséggel ellenséges vidéken? Nos, kiderül, hogy nem süket egyhangúságba, nem is a magány felőrlő, beszippantó mozdulatlanságába csöppe-nünk bele, hanem – hazaérkezünk.