Ha a német vagy az orosz irodalom elmélkedik az írói létről, akkor elsősorban a művet, pontosabban „a” művet, a benne rejlő gondolatot fogja mérlegre tenni. Csak az alkotás felől vizsgálja majd, hogy a szerző belépőt nyerhet-e az öröklétbe. Az amerikai író – a kortárs Paul Auster vagy Philip Roth, mindketten gyakran írnak író-hősökről – ennél pragmatikusabb: sem a halhatatlanság, sem a műalkotás filozófiája nem érdekli. Annál jobban a szerző, sőt: a szerző teste, a családja, szélesebb közege, társadalmi megítélése.

Az orosz, a német író azt kérdezi majd: elég jelentős-e a mű. Az amerikai pedig, hogy elég sikeres-e. A mértékegység is különbözik. Egyik csak a művel foglalkozik, a másikat a szerzővel. Philip Roth trilógiája – mely négy könyvből áll, egy ráadást, egy epilógust is tartalmazva ezer irányba vet horgot, hálót. Itt van az irodalom kétszáz éve szellemként kísértő témája, az apák és fiúk kapcsolat, aztán az íróvá válás nagy fejlődésregénye vagy inkább visszafejlődés-regénye ez esetben –, és a hasonmások témája, végül a magyar olvasó számára meglepően új zsidó dilemmák irodalma. És kísért egy fél könyvtárnyi szépirodalom, Kafkától, Turgenyevtől, Dosztojevszkijtől, Thomas Manntól kezdve Anne Frankig, az angol romantikáig és az olasz barokkig. A könyv pedig látszólag mégis egyszerű, szinte hagyományos elbeszélés, hőssel, cselekménnyel. Nathan Zuckerman a címadó hős, akinek a szerző kölcsönadja saját életrajzát. Az első kötetben még nem író, még csak ígéret, szellem. Az angol cím ezt is sugallja: The Ghost Writer. A könyv saját hazájában 1979-ben jelent meg, és ma meglepő, hogy magyarul egy évre rá már olvasható is volt a hajdani kitűnő Nagyvilág folyóiratban. Az ifjú író mestert keres, írói értelemben vett apa-figurát. Saját apja nem valami kafkai démon, hanem egy jóságos bevándorló, fiára büszke és őt minden erejével támogató zsidó pedikűrös. Doktor Zuckerman. Az apa számára azonban elfogadhatatlan, amit az ifjú Nathan ír. Nathan elbeszélése ugyanis – az egyetlen mű, amelyet a trilógiában részletesen taglal a szerző – egy newarki zsidó családon belüli anyagi természetű viszályt elemez, amelyet az apa úgy értelmez, hogy a fiú mintegy bemocskolja a családot, elárulja a zsidóságot, pénzéhesnek, kicsinyesnek állítja be. „Semmit sem hagytál ki – állítja az apa –, ami undorító.” Elvégre a kezdő író saját esztétikai nézeteit követi.

Közösség, család, zsidóság – fogalmazódnak meg Nathannal, az íróval szembeni elvárások. S az apa kedves barátjához, egy igazi bíróhoz fordul (valaha a rabbi töltötte be ez. a szerepet), hogy térítse jobb belátásra a nyáj tévelygő tagját. Ez a bíró az apa, a család, a zsidó közösség, végül az utolsó kötetben egy irodalomkritikus alakjában „ül” majd a szerző fejében, velük harcol-dacol, ellenük ír.

Az amerikai zsidó lét, zsidók által írt irodalom e könyv (egyébként minden Philip Roth-regény) egyik nagy témája: a világháború utáni új, lázadó nemzedéké, amely nem fogadja el az apák örökségét, a konzervatív értékeket valló, a bevándorlóként meghunyászkodó, rejtőzködő, zárt közösséget alkotó zsidókét. Árulónak bélyegzik, antiszemitának, Goebbelshez hasonlítják, öngyűlölőnek tartják. Rossz (zsidó!) lelkiismeret ébred lassan benne – megrokkan testileg, de morálisan is. Bármennyire író, tehát kiválasztott Zuckerman, mégis egy típus, egy nemzedék, egy átlagember, egy Akárki (Roth másik nagy hőse, van is ilyen cimű könyve). A könyvnek ez a dimenziója, hogy kinek milyen zsidóság és zsidó bírák vannak a fejében, felkavaróan új és teljesen ismeretlen a magyar, vagy akár a kelet-európai irodalomban; egyszerűen e térség irodalma még nem jutott el a nyílt beszédmódig, önelemzésig, ahogy a ki a zsidó és ki nem is csak a kirekesztősdi játékban téma errefelé.

A könyv magyar címe, A szellem árnyékában kettős jelentésű: egyrészt az induló író mestert keres és az ő árnyékában figyel, másrészt egy olyan történetbe csöppen bele, amelyben egy másik író saját árnyékával küzd. A trilógia visszatérő, kísértő figurája Anne Frank, a német zsidó, naplóíró kamasz lány, holokauszt-áldozat, aki e könyvben csodálatosan életben marad és döbbenten ismeri fel, hogy naplója sikerkönyv lett (lám, itt is a siker a kérdés). Inkognitóját azonban saját könyve és már létrejött írói hitelessége miatt meg kell őriznie, így ő is önmaga árnyékává válik. Saját, szintén életben maradt apjával sem veszi a kapcsolatot. Megint egy elveszített apa... Több regénybeli nőalak Anne Frank szerepét játssza majd el színpadon, ezzel a könyvbeli megkettőződések és különös visszfények sorát szaporítva.

A második kötet A megszabadított Zuckerman címet viseli, s már a cím is utal egyrészt az olasz barokk költő, Tasso A megszabadított Jeruzsálem című eposzára, másrészt Shelley, az angol romantikus költő művére, A megszabadított Prométheusz című műre, amely a hatalom ellen lázadó titánok szabadság látomását fogalmazza meg. Kitől is szabadul Nathan? A papától? A szűk zsidó közösségtől? Newarktól? Hősünk befutott, milliomos író, könyve hatalmas siker. A könyve tartalmáról ugyan csak közvetett értesüléseink vannak, a könyvet a hatásából ismerjük meg: a szerzőt mindenütt felismerik az utcán, pornográfnak mondott könyvét falják. Könyve hősét vele magával azonosítják (akárcsak Zuckermant Roth-tal). Carnovsky a hős neve: a végződés utal a lengyel-zsidó felmenőkre, a latin szótő pedig húst jelent. Beszédes név egy „disznó” könyv főhősének.

Zuckermannak pedig újabb bírája akad: egy amúgy mulatságos emlékezőtehetség, földije, aki lassan üldözőbe veszi, vagy csak Zuckermanon hatalmasodik el a paranoia. A hős szűk közösségét már otthagyta, elköltözött Newarkból, hogy aztán műveiben, vele dacolva visszatérjen hozzá. Ő maga lassan felszívódik, azonosul könyvével, saját hősével, azzá válik, aminek nézi. Carnovsky egyenlő Zuckerman, egy senki, egy akárki.

A harmadik rész, az Anatómialecke megint a hatásról beszél – de most a testre gyakorolt hatásról van szó. Rögeszmévé, betegséggé terebélyesedett a gondolat: a hős szó szerint beleroppan saját életművébe, a már halott aniával most már valóban széles közönségével való küzdelembe. Ismeretlen, gyógyíthatatlan betegség gyötri a testét, hiába gyógyíttatja magát, nincs ír bajára – saját elszámolatlan lelkiismerete emészti. Morálisan teljesen lepusztult már. Új bíra lép színre: legfőbb és legkritikusabb kritikusa, név szerint Milton Appel. Mint családneve mutatja, újabb zsidó felügyelő, aki a nagy angol barokk költő, John Milton nevét is kölcsönkapja. Mindhárom közül ez a legapokaliptikusabb könyv: elszáll, mint Nathan Zuckermann agya a drogok hatására, amelyeket fájdalomcsillapításra szed. Zuckerman megvadul, saját kritikusának adja ki magát, a pornóbiznisz fecsegő nagymenőjének. Aki tisztábbik (vagy inkább zavarosabb, de mindenestre már negyven éves) fejével éppen most akar beiratkozni az orvosi egyetemre és lezárni írói pályafutását. Mert ekkor már valóban azzá válhat, amit szülei vártak volna. Akik már halottak. Tehát nincs kivel dacolni tovább.

Az epilógusnak szánt A prágai orgia, a negyedik Zuckerman-könyv 1985-ben íródott, magyarul érthető okokból csak részlet és csak 1990-ben jelenhetett meg belőle, az olvasó ezt a könyvet most, kissé megkésve először veheti kézbe. A cseh rendőrállam és egy széthulló társadalom nagyon otthonos vidékén járunk, ahova Zuckerman azért érkezik, hogy egy cseh ismerőse apjának jiddisül írt kéziratos novelláit felkutassa. Megint egy apa-fiú történetbe lép be, most már harmadikként, mint aki egy szerzőt, egy kéziratköteget akar megmenteni és ezzel egy „tiszta”, a semmiből jött, egyébként a háború alatt áldozattá vált apát és írót megteremteni. Saját író-apjának szellemét akár. A kézirat egy pillanatra a kezébe is kerül, ám a szemfüles cseh állambiztonság elkobozza és a gyanús amerikait kitessékeli az országból. Nathan Zuckerman pedig megállapítja, hogy „nem lesz még egy zsidó író, aki lehetett volna”. Nincsenek sem makulátlan zsidó írók, sem új apák, sem hibákat jóvá tevő fiúk. A történet lejátszott és nem hozható helyre semmi. A cseh közegben pedig az írónak ugyanolyan bírája-kísértő szelleme akad, mint a szabad Amerikában: az írót figyelik, és ha a megfigyelő rossz jelentéseket ír, hát az író átvállalja helyette, mondván: majd én megfigyelem magam.

Philip Roth könyve egy önmagával szemben is kíméletlen szerző műve, tele humorral és tudással, kételyekkel és dilemmákkal. Nem egyetlen szempontot terhel az olvasóra, Zuckermannak nincs sem igaza, de nem is téved, a szerző nem bíráskodik, hanem történetet mesél pontos figurákkal és helyzetekkel, sok hangon és szólamban, gondolkodik, szempontok – egymást kizáró szempontok – sokaságát helyezi egymás mellé, az olvasó pedig gondoljon, amit akar, és amit az ő bírái hagynak.