Életrajzi adatai szerint Hankiss Elemér bölcsész, szociológus, filozófus, értékkutató, irodalomtörténész, 1990-1993 között a Magyar Televízió elnöke. Számomra azonban Hankiss Elemér sokkal több e lexikonszerű meghatározásoknál: Hankiss Elemér a gondolkodó ember. Érdeklődése homlokterében hol magyar társadalmi problémák, hol pedig egyetemes érvényű civilizációs kérdések állnak. Az 1997-ben megjelent Emberi kaland című műve az utóbbi kategóriába tartozik, és bátran ajánlható mindazoknak, akiket az élet értelmének, az ember világban betöltött szerepének, a transzcendenciának, az európai műveltségnek és kultúrának a problémái izgatnak. Hankiss műve sem nem érthetetlenül filozofikus, de nem is populista; stílusa nemcsak cizelláltan egyszerű, de kimondottan olvasmányos.

Örökké hálás leszek J. K. Rowlingnak, hogy a gyerekeimet könyvek olvasására rákapatta. Harry Potter zseniális cselekmény-szövése nemcsak őket bilincselte le, hanem minket, szülőket is. Ezért mikor először olvastam arról, hogy felnőtteknek szóló regényén dolgozik, türelmetlenül vártam a könyv megje¬lenését. És bizony nem is csalódtam. A regény egy csendes konzervatív angol kisvárosban játszódik, ahol természetesen mindenki mindenkit ismer. A konfliktust az okozza, hogy a szociálisan rászorulók által lakott lakótelepet (Parlagot) az idilli kisváros megmentse, vagy hagyja magára. Kezdetben idillinek tűnő családi életekbe pillanthatunk be, majd végigkövethetjük az egyes családok mélyen titkolt tragédiáit. Egyre érzékelhetőbbé válnak a fortyogó indula¬tok a képviselő testület tagjai között.

A szerző elsősorban a Thibault család című regényéről híres, amely húszévnyi alkotói munkát igényelt. 56 éves, amikor 1937-ben, e nagyszabású társadalom- és család-történeti regényfolyamát Nobel-díjjal jutalmazzák. A címben említett mű egészen más indíttatású és terjedelmű. Itt koránt sem a Romain Rolland-ra jellemző hatalmas regénnyel állunk szemben, hiszen ez a szellemes és igen szórakoztató kötet alig több mint 90 oldal. Az első kiadás 1933-ban jelent meg a híres párizsi Gallimard kiadónál. Roger Martin du Gard (1881-1953) már a Thibault családon dolgozott, amikor egy baleset következtében pihenésre kényszerült.

A norvég kortárs irodalom egyik legjelentősebb alakjának, Tore Renbergnek „Mégis van apám” c. (norvég címe: Kompani Orheim, magyarul Orheim Társaság) regénye Ambrus Orsolya fordításában vált ismertté Magyarországon. A könyv az 1980-as évek Norvégiájába, az olajipar központjába, az eső áztatta Stavangerbe visz el minket, ahol Jarle Orheim tinédzser éveire emlékezik vissza apja halála után. A sorok között nem csak egy norvég középosztálybeli család hétköznapjaival találkozhatunk, hanem utalások történnek a világtörténelem akkori eseményeire is, amelyek az ifjút érdekelték. A fiú emlékeiben felelevenednek azok az élmények, amelyeket a legtöbb kamasz átél: első szerelem, első cigi, az első berúgás.

Azért ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, mert benne található minden, amit Lantin-Amerikáról érdemes tudni: történelem, politika, kultúra, hagyomány, hit, stb. És minden a fikción keresztül: Macondo, a Buendía család, a mindennapi élet egy kis településen és egy normális (latin-amerikai meg a karibi szempontból) család. De úgy írni, hogy a fikció valóságnak tűnjön. Ahogy García Márquez maga írta: „én imádok írni, nem tudom, hogy találhattak ki olyat, hogy írni szenvedés. Persze más dolog elérni azt, hogy az olvasó higgyen nekem. Ez igen, ez keserves kínlódás, mindaddig, amíg az ember karja be nem melegszik, és akkor minden kijön és kavarog, aztán kezd alakot ölteni. De az olvasónak mindig el kell hinnie, mert ha nem, akkor semmit sem ér az egész.”

Iskolába menet, egy kis fiók-könyvtár mellett vitt mindig az utam, kézenfekvő volt hát, hogy amint olvasni tudó lettem, be-betértem. És a könyvek elválaszthatatlan, jó barátaim lettek. Nehéz egy könyvet kiválasztanom a rengeteg közül, többek között, mert jellegénél fogva sok funkciót betölthet. Ami mellett végül hosszas gondolkodást követően döntöttem, egy alapvetően tudományos igényű szakkönyv. De véleményem szerint több annál, egyfajta „varázs-iránytű” is, ami a mai felgyorsult világban hasznos társul szegődhet mellénk, fontos gondolatokra, összefüggésekre világítva rá. Kiforrott, „kerek” könyv, remek, könnyen olvasható stílusban.

Olvasni jó. Ezt olyan hét éves korom óta gondolom így, amikor beírattak a könyvtárba, ami amúgy is varázslatos hely volt a pápai Esterházy-kastélyban – márványlépcsők, súlyos függönyök, döndülő, vaskilincses ajtók világa. Szeretek rábukkanni könyvekre, találomra leemelni a polcról, és nem ereszteni, barátok ajánlása alapján rácsodálkozni ugyanazokra a mondatokra, vagy csak úgy belebotlani egy címbe. Ahogy ez nemrég történt egy cikkben talált idézettel is: „Ha Afganisztánban látod meg a napvilágot, könnyen előfordulhat, hogy valaki kétségbe vonja a létezéshez való jogodat.” Kis nyomozás után kiderült, hogy Fabio Geda: A tengerben élnek krokodilok c. könyvéről van szó.

Kedvenc könyvem? Sajnos attól tartok, hogy egy ilyen egyszerű – egyszerűnek tűnő – kérdésre sem tudok válaszolni. Nincs kedvenc könyvem. Nincs egyetlen kedvenc könyvem, kétszáz már talán lenne. Falun nőttem fel, ahol a hosszú téli estéken társasjátékoztunk és olvastunk. Édesapám gazdag könyvtárának köszönhetően hamar végigolvastam a mesék, a pöttyös- az indián könyvek és az összes Verne után a teljes Mikszáthot, Jókait, a francia és az orosz klasszikusokat. Aztán szegedi bölcsész lettem, s ettől kezdve végképp napi fogyasztási cikk lett a könyv: a kötelező, az ajánlott, meg amire csak úgy kíváncsi voltam. Diákjaim körében kering rólam egy anekdota: hétvégén utaztam a villamoson, és hirtelen eszembe jutott, milyen lehet az albán nyelv igerendszere, leszálltam, mert egy ekkora probléma nem tűrt halasztást, kikértem az egyetemi könyvtárból pár régi könyvet, megnéztem, ami érdekelt, majd immár megnyugodva hazamentem.

A magyar nyelv stíluseszközeinek páratlanul gazdag fejezetét képezik a szólások és a közmondások. Mindkettő forrása olyan állandósult szókapcsolat, amely a köznyelv képi és hangulati gazdagítására szolgál, valamint szemléletessé teszi a mondatba fogalmazott megtapasztalt igazságot. O. Nagy Gábor (1915-1973) irodalomtörténész és szótárszerkesztő, a frazeológia kiváló ismerője e témában több kiadást megért gyűjteménye európai viszonylatban is egyedülálló. A szerzőt a régi magyar irodalom iránti érdeklődése és a művelődéstörténet kutatása vezette el az emberi lét lényegét megragadó több évszázados tapasztalat, a népi bölcsességek szemléletes nyelvi kifejezésmódjának vizsgálatára és rendszerezésére.

Nagyon szeretem a verseket. Számomra mindig ünnepi élmény művészek avatott előadásában verset hallgatni, de a mindennapok erre alkalmas perceiben is élvezet verset olvasni. Akár otthon karosszékben vagy elalvás előtt, akár a szabadban vagy a vonaton. Úgy érzékelem, számunkra, magyaroknak hagyományosan különleges jelentősége van a költészetnek. Ez talán nem is véletlen, hiszen mi eleve meglehetősen bensőséges érzelmi viszonyban állunk anyanyelvünkkel, fogékonyak vagyunk a nyelvi játékokra, s még ma is jellemző, hogy a kamasz fiatalok verselnek. Ami pedig a nyilvánosságot illeti, ugyancsak más kultúrákhoz viszonyítva feltűnhet kifejezett verskultuszunk, amely már az óvodától és az iskolai memoriterektől kezdve hagyományosan az ünnepi alkalmakon, a szónoki beszédek szinte kötelező idézetein át a versmondó versenyekig, sőt az énekelt, megzenésített vers manapság különösen népszerű műfajáig terjedően megnyilvánul.

Ez a könyv egyszerűen zseniális! Gyöngyszeme a természetrajznak, ami, ha talán nem is vagyunk tudatában mindnyájunkat érdekel. Sőt, talán a kevés, kimondottan a kutatással foglalkozó szakember kivételével EZ érdekel bennünket, akik a „modern” technikákkal vagy kimunkált elméletekből eredő apró részletekkel alig-alig tudunk valamit kezdeni. Node kinek ne lenne érdekes, hogy a repülőgép-hajtóműveket fagyasztott pulykák beléjük hajításával tesztelik, vagy hogy a muslincának köszönhetjük biológiai tudásunk nagy részét, hogy a bodobácsok mindig kedvüket lelik, az egerek pedig kiszagolják, kik a rokonaik, hogy csak néhány példát említsek, amelyekkel a legnyilvánvalóbban, és a munka csipkefinom szellemességéhez mérten otrombán kiragadott példákkal, a magam avatatlan módján azt akarom bizonyítani, hogy gyöngyszeme a humornak.

Ki ne játszott volna még a gondolattal, hogy kilép a megszokott életéből, és valami egészen másba kezd? Ki ne gondolt volna még arra, hogy otthagyja a felelősségteljes napi-heti feladatokkal, munkával, főnökkel, határidőnaplóval élt életét, és csak hagyja megtörténni a dolgokat? Frances Mayes: Napsütötte Toszkána című könyvében átélhetjük az (átmeneti) otthonváltás valamennyi örömét és feszültségét. Egyetemi oktatóként a napi rutint maga mögött hagyva dönt férjével a kétlaki életről, és vásárol egy festői, de mi tagadás, romos házat Toszkánában, s veszi fel az olaszok életritmusát. A helyi termelőktől vásárol, a helyi mesterekkel dolgoztat, megkóstolja ételeiket, és megosztja velünk a recepteket is. Maga is termel olajbogyót, melyből a környék olajsajtolójában a falubeliekkel együtt sajtolja saját olaját.