Spiró második regénye a modern magyar irodalom egyik mesterműve: színházi regény, politikai kalandregény, hermetikus regény egyben. A könyv megjelenésekor harmincöt éves szerző oly alapossággal beleásta magát a 18-19. századi lengyel kultúra világába, hogy a legapróbb részletekig hitelesen mutathatta be az orosz politikai befolyás ellen hadakozó lengyel színház sajátos - szerelmekkel, intrikákkal, árulásokkal, gyanús politikai játszmákkal áthatott - belvilágát. A könyv történelmi hátterét az Oroszországhoz tartozó, korlátozott önállósággal rendelkező Lengyel Királyság viszonyai alkotják. Spiró könyve politikai allegóriaként is olvasható: az orosz befolyás alatt működő, önmagának autonómiát hazudó kisállam vergődésében szinte lehetetlen volt nem felismerni a szovjet érdekszférához tartozó akkori Magyarország sajátos világát.

Mindig nagyon megtisztelő és megható, ha könyvről, könyvekről lehet mondani bármit is. Sokan úgy gondolják, hogy ebben a globalizált, kissé elgépiesedett világban klasszikus értelemben vett könyvekre nem sokáig lesz szükség. Aligha hiszem, hogy ez így lenne. Sok ezer éve készülnek könyvek különböző formában, szomorú végét jelentené az emberi kultúrának, ha ezek a hagyományos értékek eltűnnének. Nagyon bonyolult kiválasztani egy könyvet a sok jó kötet közül. Szívesen ajánlottam volna ebben a csuda világban, amiben ma élünk József Attilát, vagy a Srebrenicáról szóló kötetet, de mégis egy másik könyvet vettem elő. Az utóbbi idők általam egyik legnagyszerűbbnek gondolt kötetét ajánlom tisztelettel.

Vajon hány fokon égnek el a könyvek? Pár év könyvek nélkül alaposan megváltoztatja az embert, főleg akkor, ha az uralkodó ideológiai rendszer kiszolgálójaként az a munkája, hogy minél több könyvtől fossza meg az embertársait, akik már régen elfelejtették, hogy milyen is olvasni. Montag tűzőrként dolgozva minden nap feljelentések nyomán indul útjára, hogy könyveket lobbantson lángra azoknak az embereknek az otthonában, akik még nem felejtették el, hogyan lehet egy fogyasztói társadalomban a tömegkommunikáció virtuális médiumának manipulatív hatásai nélkül élni.

Az előző bő egy év magyar szépirodalmának gazdag terméséből Fehér Béla Kossuthkiflijére hívnám fel a figyelmet. Fehér Béla munkája könnyed, élvezetes, ugyanakkor feszes, iz galmas „áltörténeti” szöveg, amely mögött ott mosolyog Jókai, Krúdy, Rejtő és vizuális értelemben Feszty Árpád is, akik a kellő időben, helyen és módon lépnek elő. Az író 1849. május 4. és május 12. közötti időszakban két lovaskocsi segítségével repíti át olvasóját Pozsony és Debrecen között. A roadmovie során megismerünk valóságos, fiktív, hús-vér, transzcendens, érző, érzéketlen, aktív, passzív szereplőket, akik együttesen és egységesen rajzolják (inkább festik) meg számunkra 1849 kossuthkiflis Magyarországát, amelyet valami mitikus, Kárpát-medencei logika működtet.

Nem könnyű az olvasó ember dolga, amikor azt mondják neki, hogy tessék egyetlen könyvet kiválasztani. Nincs egyetlen könyv, nincs kedvenc könyv. (Akinek csak egyetlen könyve van, az talán másféle elbírálást kíván.) Könyvek vannak, sok mindentől függ, hogy mikor melyik a kedvenc. Az se könnyíti meg a magamfajta dolgát, hogy valamiféle ajánlást kellene írni. Azt tapasztaltam az idők során, hogy vannak, akiknek érdemes ajánlani, s vannak, akiknek éppen ellenkezőleg. Tetszenek tudni: akik Piszkos Fredet szeretik, azt a többiek rögtön elkezdik utálni, és fordítva. Sokan vannak (vagyunk?), akiknek ehhez Piszkos Fredre sincsen szükségük, akármilyen gyengéd is a dolog, erőszaknak élik meg, s rögtön ellenállnak.

Európa kétségkívül egyik legismertebb írója, Johann Wolfgang von Goethe 1786 őszétől mintegy másfél esztendőt töltött Itáliában. A félszigeten számos élménnyel gazdagodott, mely termékenyen hatott írói munkásságára, hiszen három drámáját – többek között a Tassot is a délen szerzett impressziók ihlették. Utazásai alatt Goethe naplót vezetett, feljegyzéseket készített, s a kor szokásainak megfelelően, kiterjedt levelezést folytatott. E dokumentumokat később sajtó alá rendezte, s ennek eredményeként készült el az Italienische Reise című útinapló, melyből az ajánlott magyar kötet gazdag válogatást nyújt.

„A nevem Asher Lev. Az az Asher Lev, akiről az újságokban és a képeslapokban olvasnak, akiről annyi szó esik a vacsora- és koktélpartikon, a Brooklyni Feszületről elhíresült, legendás Asher Lev. Vallásos zsidó vagyok. Igen. Hívő zsidók természetesen nem festenek feszületeket. Ami azt illeti, hívő zsidók egyáltalán nem festenek – úgy, ahogyan én. Szerfölött kemény szavakat írnak és mondanak rólam, vádakat koholnak ellenem: áruló vagyok, hitehagyott, öngyűlölő, a családom, a barátaim, a népem szégyene; másfelől, a keresztények szent és sérthetetlen eszméinek kigúnyolója, a nem zsidók által kétezer éve mélységesen tisztelt létformák istenkáromló kufárja. Nos, semmi efféle nem vagyok. Mindazonáltal teljes őszinteséggel megvallom, hogy vádlóim egészében véve nem tévednek: bizonyos szempontból csakugyan mindegyik vagyok.”

Nem ismertem Ámosz Oz egyik könyvét sem, mígnem egy könyvesboltban szemem megakadt a Szeretetről, sötétségről borítóján tejeskannát cipelő kisfiún. A vaskos könyv Oz családjának, a Klausnereknek és Muszmanoknak több mint kétszáz éven átívelő története – mely Horodnóból és Rovnóból Vilnán, Odesszán, Prágán át Jeruzsálembe vezet. Családregény, amelyben lassan, ráérősen bontakozik ki a történet. Mi teszi Oz regényét szerethetővé? A rendkívül lírai hangneme, a néha már zavarba ejtő őszintesége, lenyűgöző szókincse és árnyalt kifejezései, amelyekkel feltárja a bereteszelt zsaluk mögötti életeket, sikertelenségeket, sóvárgásokat.

A tudományos élet intrikákkal teli, sokszor zavaros viszonyai közé csöppen be az egyetemről a történet hőse, Kertész Zsolt, a fiatal biológus. Az ő mindennapjain keresztül pillanthatunk be a tudomány belső működésének visszásságaiba. A fiatalember gyakornokként, egy nagyszabású projekt keretein belül a saját szakállára, létrehoz „egy beszélő kutyát őssejtek segítségével”. Marci a beavatkozásnak köszönhetően 10 hónaposan több mint 2000 szót tud. Egy öt-hat éves gyerek szintjén beszél... és ami a legizgalmasabb, hogy ő maga is kérdez, tehát nemcsak valami hang és szóutánzó fenoménről van itt szó, hanem egy értelmes beszélőről.

Egyre többen és többen menekülünk a felszínes külvilágból a részletes, nyugodt, belső világ felé. Körülvesz bennünket sok élmény, inger, szín, illat, ami érzékszerveinken keresztül befogadhatóvá válik. Ez viszonylag könnyen megtörténik, közvetlen érezhető hatása van. Aki viszont az egyensúly, harmónia megtalálására törekszik kívül és belül, annak el kell indulnia – bár valószínű késztetést is érez erre – a belső felé vezető úton. De vajon hogy csináljam ezt? Hol és hogyan induljak el ezen az úton? Én is feltettem ezeket a kérdéseket.

Már korábban feltűnt, hogy a 150 éves magyarországi török uralom ábrázolása milyen egyoldalú az ifjúsági, de még a felnőtteknek szóló irodalomban is. A regényeket többnyire „innen-nézetből” írták: a királyi Magyarországról, vagy Erdélyből miként látták a török által uralt területet. Sokat olvashattunk csatákról, várak elestéről vagy visszavételéről, végvári csetepatékról, rabszolgának elhurcolt magyarokról; kevesebbet a meg nem szállt királyi Magyarországon zajló élet hétköznapjairól, még kevesebbet a megszállt részen élő magyar lakosság életéről, hogyan tartották a kapcsolatot az anyaországgal é.i.t. (arról tudtunk, hogy a derék magyar urak és főpapok a török fennhatóság alá került hajdani birtokaikon is behajtották a neki „járó” adókat...).

Rám talált egy könyv a zenén keresztül, hogy aztán a benne lévő versek hol meghatottságot, hol magamra ismerő gondolatokat ébresszenek bennem. Ezek a váratlanul hozzánk kívánkozó könyvek okozzák sokszor a legnagyobb örömet, különösen, ha a ma oly ritkán olvasott líráról van szó. Másik érdeme, hogy további versek olvasására ösztönöz. Először a zene ért el hozzám, ami ugyanannak a művésznek a lelkéből fakadt, mint a könyvbeli sorok.