A harmincas évek derekán kevés zeneszerző vállalkozott szimfónia írására, és ha komponáltak is nagyobb szabású ciklikus zenekari műveket, bizonyos tartózkodással óvakodtak ezeket szimfóniáknak nevezni. Úgy látszik, Bartók is azt gondolta, többet mond a semleges „Zene” elnevezés, mint a klasszikus-romantikus örökségre utaló „szimfónia”. Pedig voltaképpen szimfónia ez a mű, nemcsak négytételes felépítése miatt, hanem a benne foglalt tartalom mélységes komolysága, kifejezésének nemessége, technikai apparátusának nagy méretei révén is. Kettős vonószenekarra, ütőhangszerekre, xilofonra, celestára, zongorára és hárfára szánta Bartók 1936-ban (a Bázeli Kamarazenekar tízéves fennállásának jubileumára) írt Zenéjét. Első tétele fúga, amely egyetlen hatalmas ívben feszül a csúcspontig, majd onnan lefelé. A fúgatéma mesterien kidolgozott, organikus egységbe foglalja a tételt, de szerepet kap a mű többi tételében is. A szonátaformájú második tétel egyike azoknak a „népdaloknak”, amelyek Bartók fantáziájában születtek, a magyar népdalok dallamvilágának és ritmikájának mély átéléséből. A visszatérés előtt a gordonkákon megszólal a fúgatéma. A harmadik tétel szenvedélyes siratódallama abban a mágikus légkörben szólal meg, amelyet a xilofon kifejező ritmikájú szólója kelt a tétel elején. A fúgatéma különféle alakzatai ebben a megrázó kifejezést tartalmazó tételben is több alkalommal feltűnnek. A nagyszabású Finálé rondóformájú, ebben az eredetileg kromatikus fúgatéma diatonikus alakban hangzik fel.
A darabot 1937-ben a Bázeli Kamarazenekar mutatta be Paul Sacher vezényletével.
more >>>