Két szempontból találtam érdekesnek Gore Vidal Teremtés című művét. Egyrészt azért, mert a Kr. e. V-VI. század történéseit a könyv főhősének, az athéni perzsa követnek, Kűrosz Szpitamának a visszaemlékezésein keresztül mutatja be. Ezzel eltér a történelemkönyveink látásmódjától és nem a görögök szemszögéből meséli el a görög-perzsa háborúk korának eseményeit, hanem az „ellenség” oldaláról néz vissza a múltra. Itt nem az európai értékrend és kultúra gyökereit hordozó, a demokráciát feltaláló görögök a hősök, és nem a vad, barbár, gyengékre támadó, ázsiai horda látszatát keltő perzsák a gonoszok. Valljuk meg, hogy hajlamosak vagyunk mi is így látni a történelmet, de ez nem a mi hibánk.

A kötetben együtt van minden, ami az életünkben érdekes és fontos. Az izgalom, a rejtély, a bölcselkedés, az utazás, a szellemes humor, az ételek és italok, valamint az emberek, azon belül a nők szépsége és dicsérete, testi-lelki szerelmük. Mindez a békebeli időkből, a pesti Tabán és környékéről, annak semmivel össze nem téveszthető hangulatával, festői kis házaival, utcáival, zenéjével. Fordulatokban gazdag történetszálak futnak össze a stílusában is remek bűnügyi kalandozásban, ami mögött felsejlik az alapos történelmi kutatás is, a mintegy hat éves szerzői adatgyűjtés és vele karöltve az írói gondosság. Külön öröm és kiemelendő, hogy az eredetileg jogász-filozófus alkotó szintén egyetemünkön, azon belül a jogi kar oktatójaként kezdte pályafutását. Az ő élete is egy megírható és olvasható regény...

Tizenéves koromban került a kezembe a regény, és beleszerettem. Most, negyven évvel később újraolvasva ugyanazt éreztem: a Colas Breugnont olvasni jó. A naplóregény címszereplője asztalos és művész, író, filozófus, mókamester egy személyben, az élet nagy kalandjának kíváncsi élvezője. Zavaros, kusza kor szülötte, a 17. századi Franciaországé. Körülötte háború, ostrom, pestis, árvíz, tűzvész pusztít, de vitalitását, kirobbanó életörömét, emberségét nem győzi le semmi. Persze nem hibátlan ember ő sem, hiszen,mint írja, „bizony bevallom, hét sovány erénynél is jobban szeretek egy dundi bűnöcskét”. Ha mosolyogni vágyunk, olvassuk el ezt a frissességet, életerőt árasztó könyvet, és tanuljuk meg bölcs és humánus életművészünktől: akármi történik, az élet mégis szép.

Miért ezt a regényt ajánlom? Azért, mert fontos könyvnek gondolom, mert egyike a kedvenc olvasmányaimnak. És azért is, mert csak kevesen ismerik ezt a csodálatos regényt. Regényolvasó létemre én sem hallottam a könyvről és írójáról mindaddig, amíg ajándékba nem kaptam. Engem már a címe is lenyűgözött: A Csend fátyla – érzelmeket, titkokat rejtő cím. Vágytam rá, hogy mielőbb beléphessek a világába. És nem okozott csalódást. Kevés könyv hatott rám érzelmileg olyan mélyen, mint ez a könyv. Sajnos a könyv szerzőjét sem ismerik hazánkban, holott sikeres írónő, akinek regényeit több nyelvre lefordították, számos európai és amerikai országban kiadták és több díjjal jutalmazták. Stílusát, mesélő hajlamát Garcia Marquezéhez hasonlítják. Van igazság ebben a megállapításban: a könyv olvasásakor bennem is hasonló érzések munkáltak.

Mind az otthonomban, mind a munkahelyemen könyvek sokasága vesz körül. A könyv számomra nemcsak a kikapcsolódás, hanem a munka, a tanítás-tanulás elengedhetetlen eszköze is. Miközben kerestem, böngésztem a könyvespolcokon, rábukkantam egy olyan történelmi szakmunkára, amelyet két évtizeddel ezelőtt olvastam először nagy érdeklődéssel, majd később tanítottam is belőle. A könyv, amelyet ajánlok, azért emlékezetes számomra, mert megtalálását pedagógiai kudarcélmény előzte meg. A Janus Gimnázium egészségügyi és óvónői tagozatán tanítottam a ’90-es évek elején történelmet. Ezekbe az osztályokba szinte csak lányok jártak, akik nem sok érdeklődést mutattak a történelemtankönyvekben leírt száraz események, háborúk, politikai konfliktusok iránt.

A könyvre véletlenül akadtam rá egy budapesti könyvesboltban, azelőtt nem hallottam róla. Gondoltam, hazafelé a vonaton beleolvasok. Hát, beleolvastam. Onnan kezdve aztán le se tettem hazáig, annyira magukkal ragadtak Barley kalandjai. Aki próbálta, az tudja, milyen izgalmak adódhatnak terepen, aki meg nem, annak is vannak elképzelései, de Barley esetei minden elképzelést felülmúlnak. Afrikába, Kamerunba indul a doajók közé. Már a kezdet is szokatlan, hiszen nem túl nagy meggyőződéssel dönti el, hogy terepre megy. Szinte noszogatni kell. De aztán beindul a gépezet és meg sem áll Afrikáig.

Kiválasztott művem Esterházy Péter: Hrabal könyve. 1986-ban Bocz Gyula szobrászmű-vésszel utaztam Németországba, és az indulás előtti estét Budapesten töltöttem Gyula egyik barátjánál, ahol vacsoravendég volt Esterházy Péter is. Testvéréről már hallottam, mint menő magyar focistáról, de félóra sem kellett hozzá, hogy rájöjjek, Péter révén egy zseni társaságában vagyok. Elképesztő egyéni világnézetét minden pohár után jobban és jobban értettem. Egyszer egy angyalszobrot kezdtem készíteni, ahol az angyal gépjárműben ült. Rá pár hétre kezembe került Péter zseniális kötete, ahol az angyalok szintén ily módon jártak. Teljesen véletlen, hogy ugyanarra gondoltunk, ő is és én is, egymástól függetlenül. Esterházy és Hrabal két óriási művész egy kalapban. Mi kell még?

A nyugalom című könyv különleges lélektani mélységekbe vezeti az olvasót. A történetben ábrázolt kapcsolatok minden szempontból bonyolultak, de Bartis ábrázolása teljesen világossá teszi a mögöttes tartalmakat is. Az összefüggések és előzmények fokozatosan, epizódszerűen bontakoznak ki.

Ormos Máriának az elsősorban a XX. század első felének magyar és európai történetével foglalkozó munkái nemcsak a történészek, de nagyon széles olvasóközönség körében is ismertek és kedveltek itthon és külföldön egyaránt. Legutóbbi könyve minden bizonnyal sokak számára meglepetést keltett, hiszen a mű Ágoston Péter életpályáját dolgozza fel. „Alig találkoztam emberrel, aki tudta volna, hogy ki volt Ágoston Péter.” – ezzel a meg-jegyzéssel indul a szerzői bevezető. Ez valóban így is van, noha Ágoston Péter jogtudósi működése – legalábbis alapjaiban – ismert, különösen a munkajoggal foglalkozók előtt.

Gyakran jó együtt „pörögni” a világgal, jó megtapasztalni az élet vad, energikus áramlá-sát, de vajon mi történik velünk, ha lelassulunk, és a száguldás helyett a csendesen, meg-fontoltan ballagó idő mellé szegődünk sorsunk országútján? Mi történik, ha mindezt tág-ra nyitott lélekkel tesszük, és hagyjuk, hogy szabadon belénk szivárogjon – legyen bár édes vagy keserű, simogató vagy fájdalmas –, amivel bandukolásunk során találkozunk? Milyen emberekké válunk ezáltal? Netán kitett idegenként magunkra maradunk, eltéve-dünk egy álmosan sivár, vagy éppenséggel ellenséges vidéken? Nos, kiderül, hogy nem süket egyhangúságba, nem is a magány felőrlő, beszippantó mozdulatlanságába csöppe-nünk bele, hanem – hazaérkezünk.

Középiskolás koromban olvastam először, aztán pár éve újra kezembe vettem. Akkor, amikor már többször jártam Erdélyben. Felnőtt fejjel értettem meg igazán, hogy mit jelent az ember számára a szülőföld, az otthon, a bölcső, és ehhez képest mekkora szerephez jut életünkben a munka, a tudomány. A Székelyföldön megélt hangulat, a poros utcák, az esténként hazafelé ballagó tehenek, a frissen sütött kalács illata a gyermekkorom világát idézte fel. Azóta is minden évben visszatérek, hogy ezt újra megtaláljam. A hétköznap-okon Tamási Áron könyveit, novelláit olvasva élhetem át ugyanezt. A Bölcső és bagoly Tamási Áron három könyvre tervezett életrajzi regényének első része, melyben egyéni hangvétellel, szívhez szólóan beszéli el saját gyermekkorát, megmutatva Erdélyt, a gyönyörű vidéket, a kedves és szerethető székely embereket.

Ezen a nyáron az egyik legnagyobb élményem azonban a július utolsó hetét kitöltő Carlo Ginzburg: A sajt és a kukacok (Európa Könyvkiadó, 2011.) című munkája volt. Régóta sze-rettem volna magam mögött tudni a XVI. századi friuli molnár világképéről írott könyvet, amit gondolkodásmódja, történettudományi módszerei, filológus alapossága miatt is becs-ben tartanak a mikrotörténelem kutatói. És bár a XVI. századi inkvizíciós iratanyagok alap-ján rekonstruált, hosszantartó per leírása a könyv, ami a Menocchionak mondott Domenico Scandella molnár sorsáról szól, mégsem tudok eltekinteni attól az apróságtól, hogy szerzője az inkvizíció vitatható bizonyító eljárásainak ismeretében jártasságát aktív politikai cselekvésben is kamatoztatta.